Börtönnek, kényszerlakhelynek titulálta a Nyugat „régi világát” Orbán Viktor, aki egykoron maga is küzdött a keleti börtönnel. Mi ütött Orbánba? Miért beszél a Nyugat hanyatlásáról a nyugati kereszténység határán fekvő Tusványoson – ott, ahol minden eső után újabb román ortodox templom nő ki a földből, holott igény nem lenne rá? Elképzelem, ahogy most a románok kajánul mosolyognak, és azt mondják: jó, cseréljünk helyet, jönnek ők helyettünk ide.
Van Orbán beszédének egy kicsike kis igazságtartalma, egy-két olyan félmondata, amivel egyet tudok érteni. A kontextus és Orbán egyre inkább Keletre szegezett tekintete azonban egyre jobban aggaszt. Úgy látszik, hiába nem tart igényt a Bogár László fémjelezte elképzelésekre a második Orbán-kormány (szemben az elsővel), mégis jobban hatnak rá, ha nem is Bogárék gazdasági elképzelései, de a filozófiájuk mindenképp. Vajon mit szólhatott Martonyi vagy épp Navracsics, amikor hírét vették Orbán újabb nyugatellenes kirohanásának? Nehéz volna minket a régi hazai elithez sorolni, ám Nyugat-kérdésben egyre kevésbé találunk közös nevezőt a „változásokat szorgalmazókkal”, és nem találjuk régi, meghaladandó reflexnek a Nyugat követését.
*
Tegyünk egy próbát, és első körben igyekezzünk megérteni Orbánt, még akkor is, ha nem is értünk vele egyet. Mitől lett ő ennyire Nyugat-ellenes? Mitől van az – ahogy Kiss Ádám fogalmazott –, hogy Orbán „a keleti világ börtöne ellen küzdéstől szépen eljutott oda, hogy a nyugati világ börtönéről értekezzen”? Gazdasági szempontból a mostani válság irányíthatta Kelet felé Orbán figyelmét. Politikai szempontból viszont a magyar közélet foglya a magyar miniszterelnök, és ebből von le messzemenő, a nyugati civilizációra vonatkozó következtetéseket. Annyit láthat a Nyugatból, vagy az nyomja rá a Nyugatról alkotott képére a bélyeget, hogy hazai liberálisaink, az ellenzék képviselői régi, húsz éves szokásukhoz hasonlóan rohangálnak nyugatra azzal a szöveggel, hogy vége a demokráciának. A nyugati média jelentős része sápítozik a kétharmadon, kifogásolja a médiatörvényt, az új alkotmányt, a bankadót… egyszóval Orbán annyit lát a Nyugatból, hogy onnan minket, pontosabban az ő politikáját támadják, és hogy a rendszerváltás óta sokkal jobban szeretik a posztkommunista kormányokat, mivel azokkal könnyebb egyezkedni. Ők nyalnak a Nyugatnak, míg Orbánék nem, és ezért megkapják a magukét.
Mi is szoktuk bírálni a Brüsszelhez vagy a tőlünk nyugatra fekvő országok elvárásaihoz való kritikátlan alkalmazkodást. Mi sem gondoljuk, hogy kicsinek kell lenni. Azonban a nyugati média támadásait egyrészt meg lehetett volna tanulni kezelni – különösen elvárható lenne ez valakitől, aki nagyon büszke politikusi tehetségére, mint azt az LMP (és már frakciók) vezetőjének való parlamenti beszólása is bizonyítja. Más esetekben el lehetne gondolkodni, hogy talán néha igaza is lehet a bírálatoknak, nem kellett volna alkalmat adni a támadásra. Harmadrészt: a tőlünk nyugatra eső országok médiája (vagy annak egy része) nem egyenlő a Nyugattal sőt, Brüsszel és az Európai Unió sem. Ahogy a nyugati barátaihoz rohangáló haza posztkomcsi-liberális „elit” sem azonos a Nyugattal, nagyon nem. Európa pedig kis kontinens, kis országokkal, akik ezerötszáz éve konfliktusok, érdekütközések közt élnek. Miért meglepő, ha a többi állam megpróbálja érvényesíteni az érdekeit velünk szemben? Verseny van, vagy mi.
A hazai, „európai-nem európai” jelzőket osztogató baloldali közírói társaság az, akit Orbán „a régi, a hanyatló Nyugatot képviselő hazai politikai elitnek” gondol el. Mi is szoktuk őket ostorozni. Viszont arra is gondolni kellene: ők hiába gondolják azt, hogy meg tudják mondani, milyen az európai, szalonképes konzervatív, jobboldali vagy akármi, ha egyszer a hazai baloldal fényévekre van a tőlünk nyugatra fekvő országok baloldalától számos kérdésben. Horribile dictu, ha nem is a nyugati balos politikusok, de a nyugati balos értelmiségiek kedvenc foglalatossága volt a Nyugat szidása hosszú időn keresztül (még ma is tud az lenni). Mondhatnám, a baloldalunk nem épp európai, csak engem nem nagyon izgat a hazai baloldal állapota. A jobboldalé már annál inkább.
*
Egyetértünk Orbánnal abban, hogy hanyatlik a jóléti állam. Furcsálljuk, hogy ezt a kijelentését azon körhöz tartozók bírálják, amely kör tagjai eddig mindig koraszülött magyar jóléti államról beszéltek, és 1995 óta mindig megvédik a Bokros-csomagot. Pedig valóban az van, hogy Európában a jóléti intézkedéseket mindenki egyre inkább magától értetődő emberi jognak veszi ahelyett, hogy átlátná: a jóléti dolgok, a nyugdíj, a segélyek, juttatások nem „járnak”, hanem ha a gazdasági helyzet megengedi, akkor adhatóak, fenntartásukért pedig tenni is kell. Gyereket kell vállalni, dolgozni kell, nem feltétlenül olyat, amire végzettségünk van. Gazdaságilag pedig adódhat olyan helyzet, hogy egyes juttatásokat meg kell nyirbálni. Az a sejtésünk, hogy a jóléti állam önmagában is fokozza az elidegenedést és segíti az eltunyulást, imigyen eleve saját vége felé mutat. De hogy ez tényleg így van-e, az még a jövő kérdése (a nyugdíjkorhatár-emelés elleni tüntetések Nyugaton erre engednek következtetni). Persze remélhetőleg a jóléti állam nem szűnik meg teljesen, csak visszaszorul. Ha azonban Orbán a jóléti állam alatt a segélyek rendszerét érti, akkor rá kell mutatnunk: a munkára ösztönzés és a segélyek jogos megnyirbálása még nem a jóléti állam megszűntét jelenti.
A jóléti állam csak a háború után lett (a közelmúltig sikeres) európai modell. A jóléti állam sem egyenlő a Nyugattal. Sőt, a „neoliberális kapitalizmus” sem egyenlő a Nyugattal, hiszen az sem volt öröktől fogva. Attól még, hogy esetleg változik a nyugati államok gazdasági berendezkedése, még nem szűnik meg a nyugati civilizáció. Mind a nyugati kultúrkör, mind más civilizációk elég sok változáson, krízisen mentek már keresztül, miért éppen most lenne itt a vég?
Az új világrend hangsúlyozásától is idegenkedem. Gazdasági válság van? Majdnem összeomlik az euró? Igen. Ki mondta, hogy a gazdaság egyenes vonalú fejlődésen megy keresztül? Az élethez, a történelemhez hozzátartoznak a visszaesések: egyszer fent, egyszer lent. Vitatkozhatunk azon, hogy kell-e valamit korrigálni a „gazdasági berendezkedésen”. De ez nem úgy működik, hogy modellek vannak a fiókban, és ha az egyik nem működik, előveszem a másikat. És vajon mi a garancia arra, hogy az újonnan kiválasztott modellben nem lesznek válságok?
Ha Európa országaival szemben nem tudjuk rendesen érvényesíteni az érdekeinket, akkor miért gondolja Orbán, hogy majd Oroszországgal vagy Kínával szemben tudni fogjuk? Én nem ellenzem az óvatos, de valószínűleg hasznos gazdasági együttműködést sem az oroszokkal, sem a kínaiakkal. Hagyjuk ezt a piacokra, vállalkozókra, ha ők oda akarnak befektetni, tegyék. Akár valamilyen állami együttműködés is elképzelhető. De hogy szidjuk a Nyugatot, és Kelet felé fordítjuk a hajót, mivel onnan jön a megváltás, mivel ezek az új nagyhatalmak, akik letaszítják a régieket, na ez nem pragmatikus együttműködés, hanem Európa, az európaiság feladása. Nem hiszem, hogy az oroszok meg a kínaiak a két szép szemünkért, haveri alapon üzletelnek velünk.
*
Sokáig azt reméltem, hogy a fülkeforradalom, a Kelet felé fordulás, az új világrend hangsúlyozása csak felesleges, nagy szavak, a szokásos nagyotmondások a Fidesz elnökének szájából. De nem, Orbán nem csak pragmatikusan akar együttműködni Kelettel (ami úgyszintén veszélyes, lásd Gazprom, MOL, INA, orosz olajügyek). Orbán nem csak a Nyugat érzékelhető hibáit rója fel, nem csak „kiigazítani” akar.
Valóban lehet, hogy hosszú távon fenntarthatatlan a jelenlegi nyugati életmód. Akár az is lehet, hogy vége a fogyasztói társadalomnak, bár ezt ilyen egyértelmű formában nem hiszem. Keményebben kell majd dolgozni, vissza kell fogni az igényeinkből. És tényleg nem szabad „hipnotizáltan várakozni”, hanem cselekedni kell. Például kezelni kell a válságot, esetleg fájdalmas döntéseket kell hozni jóléti intézkedésekről, akár még az állam szerepe is újragondolható egyes kérdésekben. Ezekkel kapcsolatban úgyis folyamatosan összecsapnak a különböző világnézetek, iskolák, elképzelések.
Elég változáson ment át már a nyugati civilizáció ahhoz, hogy kibírja ezt is. Létezik a Nyugaton némi öntudatvesztés: relativizmus van meg multikulti, amelyeket nem mellesleg épp frissiben kérdőjeleztek meg hivatalosan is. De erre az a válasz, hogy katapultáljuk magunkat a nyugati civilizációból? Ahova ezer éve tartozunk? Ahova tartozni akartunk, még amikor nem is engedték, akkor is? És hogy küzdve az államadóssággal, azt állítjuk, mi leszünk a követendő példa – amikor épp nem tudjuk, hogyan tartsuk itthon az orvosainkat, és állandóan utóigazítják a költségvetést? Amikor lehet, hogy egy hajszálon menekültünk meg a görög jellegű csődtől? Kioktatjuk a Nyugatot, egy sikeres elnökség után? Éppen akkor, amikor Orbán pártcsaládja uralja szinten az egész kontinenst ? Nem kellene ezt inkább kegyelmi pillanatnak tekinteni?
Nem inkább összezárni kellene? Deklarálni, hogy mi a Nyugathoz tartozunk, akkor is, ha gazdaságilag más hatalmak emelkednek fel éppen? Hogy mégis olyan alapértékeken nyugszik ez a civilizáció, amit büszkén vállalunk? Róma, Athén és Jeruzsálem örökségét? (És mielőtt baloldali publicisták arra gondolnának, hogy most egyetértenek velem, jelzem: valószínű ők és én nem pont ugyanazt féltjük és szeretjük a Nyugatban, bár kétségtelen van átfedés.)
Egyáltalán: választás kérdése ma az, hogy melyik kultúrkörhöz, civilizációhoz tartozunk? Szerintem nem, hacsak Orbán nem akar új, ellenkező irányú népvándorlást. A civilizáció nem mobiltelefon, nem lehet csak úgy lecserélni. Lehet érvelni amellett, hogy a Nyugat épp hanyatlik, de akkor nem ez ellen kellene dolgozni? Mi a biztosíték arra, hogy egy másik civilizációban nekünk jobb lesz? Semmi, mivel ezt szoktuk meg, ide tartozunk, a Nyugat része vagyunk, akkor is, ha az sem tökéletes, akkor is, ha néha kicsit tunya, néha alszik, néha válságba kerül, és van egy rakat hibája. Mint akármelyik más civilizációnak.
Nyugaton vagyunk ezer éve, és nem akarunk átköltözni a túloldalra. Tusványos: végállomás, kiszállás. Köszönjük a fuvart, de nem megyünk tovább.