Az Alföldre vitt szlovák árvák „deportálásának” emléktáblája Pozsonyban

  Kis szlovák legendárium, reakció egy reakcióra, kis késéssel egy több hetes külföldi tartózkodás miatt.

  Csehszlovák Kém blogger Prágából sok mindennel megvádolta sorozatindítónkat, többek között tudatlansággal, a helyzet nem kellő ismeretével, tendenciózussággal. Semmi sem tökéletes, hibákat nyilvánvalóan mindenki elkövet, de... Először is, mintegy érvelésen kívül, a kolléga Uhorsko-Madarsko kioktatására válaszoljon Kiss Gy. Csaba, akit egyébként a Terra Recognita gárdája, nem ok nélkül, mentorának tart.

  „A szlovák identitás szimbólumainak megformálói a múlt század húszas-harmincas éveiben a virtuális szlovák hazát akarták megteremteni. Különösen nagy erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy az általuk elképzelt szlovák nemzet (a szlovák anyanyelvűek közössége) ne vállaljon többé azonosságot a korabeli Magyar Királyság egészével. (...) A szlovák romantikus nemzeti ideológia igyekezett nyelvileg is elválasztani egymástól a történelmi országot (Hungária, Uhorsko) a szlovákok által lakott kisebb hazától (a szlovák nyelvterület, holott nem könnyen elhatárolható, nevezik Slovenskonak, a magyarok lakóhelyét pedig Maďarynak, Maďarskonak). 1918 után így természetesen Magyarország neve szlovákul Maďarsko lesz, ami azt is erősen hangsúlyozza, hogy Uhorsko és Maďarsko alapvetően különbözi egymástól, közöttük nem lehet kontinuitást föltételezni. Ezáltal az is lehetővé vált, hogy ezt a Slovensko-fogalmat visszamenőleg szintén érvényessé tegyék a közös történelem ahistorikus szétdarabolásával, egyébként annak a romantikus szemléletnek a jegyében, amely a nemzet jelenségét a történetiségén kívül állónak tekinti.” (A Kárpátok felől...História, XX. évfolyam 9-10. szám)

  Kevésbé fennkölten, kolléga, ez egy mesterséges koncepció, méghozzá a szlovák nacionalizmus egyik alapkoncepciója, amit egy a „nacionalizmusokat” ostorozó blogger vizsgálhatna némi kritikai éllel, ahelyett, hogy hosszadalmasan védi egy külön posztban.   Csehszlovák kolléga érvelése más frontokon is sok sebből vérzik. Mindenre nem fogok itt válaszolni, de néhány dolog nem maradhat szó nélkül.

  Az első probléma kolléga bejegyzésével (Miért kínos beismerni a magyarosítást?) maga a cím. Nem látok ugyanis egyetlen olyan pontot sem írásunkban, mely azt mondta volna, hogy nem volt magyarosítás. Senki nem állítja posztunk szerzői közül, hogy nincsenek sérelmek, amikre a szlovák nemzeti legendagyártás építhet. A „legenda, legendárium” előtag nem azt jelenti, hogy a jelenség nem létezett, hanem azt, hogy a mai Szlovákiában valami egészen torz kép él közös történelmünknek erről a jelenségéről is, mint sok minden másról. Kedves kolléga később már kevésbé, de még mindig csúsztató módon fogalmaz, azt írva: „általunk felháborodást (sic) kiváltó poszt a magyarosítás jelenségét erősen bagatelizálja, ártatlan jelenségről ír a szerzőpáros”. Nos, az „elbagatellizálás” kitétel már vitára érdemes. Egy területen a nemzetiségi arányok megváltoztatásának számos, a történelemben jól bevált eszköze van. A teljesség igénye nélkül, durvasági sorrendben lefelé: 1. népirtás. 2. kitelepítés 3. betelepítés 4. szervezett diszkriminálás (iskolarendszerben, munkavállalásban, terület gazdasági fejlesztésében, stb.) 5. informális diszkriminálás (ugyanezeken a területeken).

  Nézzük csak meg pontonként, mit vethet ebből a listából a magyar politika szemére a szlovákság? Volt népirtás, kitelepítés, betelepítés? Magyar-szlovák viszonylatban 1918-ig nem volt. Bloggerkolléga idézi ugyan az ún. csernovai mészárlás esetét, amely egyébként szlovák részről a magyar főbűni panteon, a bűnbakképzés és gyűlöletkeltés koronaékszerei közé tartozik (erről majd egy külön posztban bővebben írunk). Véleményünk szerint nemzeti összeütközésről elég nehéz úgy beszélni, hogy a „tettesek” és az „áldozatok” is szlovákok voltak. Nem arról van szó, hogy a gonosz magyar csendőrök „etnikai alapon” belelőttek a békésen tüntető szlovákokba, hanem agresszív tüntetőkről és rosszul reagáló biztonsági erőkről. Kismillió példa van ilyesmire a történelemben. Lőttek magyar etnikumú csendőrök magyar etnikumú tüntetőkre is ebben a korszakban, hasonló eredménnyel. De fogadjuk el, hogy végső soron mégis a magyar állam felelős, nem a parancsot kiadó személy: nos, ha egy 15 halottat követelő incidens a legsúlyosabb vád a „népirtás” kategóriában, amit a szlovák nemzet, meg egy prágai blogger, vagy egy magyar kommunista felhozhat a magyar nemzetiségi politikával kapcsolatban, akkor felteszem a kezem. De azért megkérdezném: van fogalmuk arról, mi folyt Európában az elmúlt pár száz évben? Kollégának láthatóan nincs, mert ezt írja: „A dotoho.blog.hu inkabb ugy fogalmazna, hogy egyformán elnyomó rendszerek működtek a felsorolt országokban.”

  Azt hiszem túl udvariasak voltunk, amikor azt mondtuk, hogy a magyar nemzetiségi politika a kor francia, brit, német, szerb vagy éppen román gyakorlatához képest egyáltalán nem volt elnyomó. A valóság az, hogy sokkal, de sokkal kevésbé volt elnyomó. A brit politika a korszak nagy részében jóval durvább Írországban és Wales-ben, a franciákról meg ne is beszéljünk. Ők nem egyszerűen bevezették az államnyelvet az oktatásban, hanem betiltották a nemzetiségi nyelvek használatát. Azokat a tanulókat, akik akár a szünetben is használták anyanyelvüket, büntették.

  Érdemes megnézni a román állami politikát is Dobrudzsa megszerzése után. Az 1. pont kivételével ott minden megvolt az 1880-as években. Az egykor soknemzetiségű Dobrudzsa gyors román kolonizációjában bizony szerepet játszott a be- és kitelepítés, az állampolgári jogok megvonása, a gazdasági elnyomás stb. Csángóföldön ebben az időszakban került sor a magyar nyelvű istentisztelet betiltására. 1848-49-ben egyébként, nem állami szinten, de mind a román, mind a szerb felkelők is alkalmazták a népirtás eszközét is a magyar népességgel szemben. Az erőszakos asszimilációnak vannak tehát fokozatai, és az ún. „magyarosítás” a dicsőséges európai gyakorlathoz képest a legenyhébbek közé tartozik. Nem élt sem a népirtás, sem a kitelepítés, sem a betelepítés eszközeivel, de még a gazdasági diszkriminációval sem. Névmagyarosítás, iskolarendszer visszafejlesztése (de nem felszámolása), informális kényszerek és szájkarate ugyan volt, de ezt mondjuk egy ír tágra nyílt szemekkel nézné: gyerekek, tényleg ennyi?

  Az, hogy mi az „ártatlan jelenség” és mi nem az, a nemzetiségi politikában persze attól függ, ki a történelmi nyertes és ki a vesztes. Franciaország két világháború győztese, és elképesztően durva politikája (ami ma sem ismeri el a nemzetiségeket) senkinek sem szúr szemet, mondjuk a bretonokon és a korzikaiakon túl. Mivel Magyarország két világháborút elvesztett, a rettenetes magyar elnyomás tévképe beépülhetett nem csak a szlovák, de az európai kánonba is. Magyarországról ki kellett mondani, hogy bűnös, megérdemelte, amit kapott. A valóság az, hogy a szlovákok többségét a „magyarosítás” egész egyszerűen nem érintette napi életében. Vagy ahogy Miroslav Kusý politológus-közíró (több nacionalista szlovák legenda rombolója) fogalmaz „a 19. századi magyarosító törekvések ellenére ez a kultúra csak gyér nyomokat hagyott a szlovák nemzeti tudatban: megállapítható, hogy az ezeréves együttélés után gyakorlatilag nem maradt benne semmi abból, ami a nemzeti kultúrára jellemző, s hogy tőle szinte »érintetlenek« maradtunk.” Ez nem lehetett volna így, ha a korabeli magyar politika úgy áll hozzá a kérdéshez, ahogy Franciaország vagy Románia tette.

  Külön pirospontot érdemel a szerző egy másik húzása, amit, mint magyar bűnt ugyan nem fejt ki, csak fényképként közöl. Magyarázat: 1872-73-ban kolerajárvány volt, különösen a Felvidéken sok árva maradt, egy részüket aztán az Alföldre vitték, gyermektelen gazdagparasztokhoz. A Pozsony egyik legfrekventáltabb helyén, a Szent Márton dómtól fél percnyire lévő, gyűlöletkeltésre kiválóan alkalmas tábla (lásd képünkön!) azonban kontextus nélkül szlovák nemzetiségű gyerekek elmagyarosításáról emlékezik meg. A tábla deportálásról beszél, külön létező magyar és szlovák területről, stb. Gondolom, egyetérthetünk abban, ha már a nacionalizmus ostorozzuk, hogy ez így, ebben a formában nem korrekt. Nem arról van szó, hogy nem volt ilyen jelenség (illetve szlovák nemzetiségű árvák magyar oktatásban részesítése), hanem arról, hogy ezt a mai szlovákokba (és a külföldiekbe) így és ilyen tendenciózus formában sulykolják. Sőt, máshol a szlovák propaganda kifejezetten arra utal, mintha a szlovák gyermekeket a családoktól vették volna el, ami színtiszta hazugság, mint ahogy az etnikai tisztogatás vádja is.

  Néhány esetben egész egyszerűen nem értem Kém barátunk érvelését: „»Tény, az 1867-től fejlődő magyar állam igen erős vonzerővel bírt a szlovák nemzetiségűek körében« – írják a szerzők. Nos, ez egy nagyon leegyszerűsített és általánosító, nacionalista világnézeten alapuló bullshit. Először is, az állam csak azok számára bírt vonzerővel, akik anyagi előnyökhöz juthattak létezéséből”.

  Magyarország a korszakban erős volt és sikeres. Nem csak azok számára bírt vonzerővel, akik közvetlenül profitáltak az államból, mint ahogy a mai viszonylag sikeres szlovák állam sem csak azért arat sikereket a magyarok és más nemzetiségek asszimilálásában, mert elnyomó vagy mert éppen az azonosulással egy nemzetiségi anyagi előnyhöz jut. A siker és az erő önmagában is vonzó: ezért nulla körüli a magyarok asszimilációja Kárpátalján, és ezért volt nagyon jelentős Jugoszláviában. Jó lenne megérteni: a szlovákság a korszakban távolról sem viszonyult egyöntetűen ellenségesen a magyar államhoz. 1848-49-ben maroknyian harcoltak Magyarország ellen, és sok tízezren Magyarországért szlovák honfitársaink közül. Ez még a korszak végén sincs így, nem véletlenül volt sikeres az 1919-es felvidéki hadjárat, de erről részleteiben majd egy következő bejegyzésünkben.

  Ez a mondat pedig a történelem megértésének teljes hiányát mutatja: „tovább mosdatják a szerecsent, ami jó néhányszor már pofára ejtette a magyarokat történelmük során”. Ugye nem képzeli Csehszlovák Kém, hogyha 1918 előtt Magyarországon semmiféle magyarosítás nincs, sőt, létrejön egy keleti Svájc*, Trianon nem történik meg? Hogy a román, a szerb vagy éppen a cseh nacionalizmus nem tör Magyarország felosztására, és azt mondja: hát ezek jól bánnak a véreinkkel, nem kell az a pár százezer négyzetkilométer? Rettenetes naivitás azt képzelni, hogy az igazságnak sok szerepe van a történelem formálásában. A "magyarosítás", mint valós történelmi tény nem Magyarország feldarabolásának kiváltó oka, csak egy jól kommunikálható, mitizálható elem Magyarország és a magyarság démonizálására. A döntéshozókat Párizsban és Londonban vélt geopolitikai érdekeik hajtották, a románokat, cseheket és szerbeket pedig a területmaximalizálás, aminek vége, ha minden tervük sikerül, egy magyar bantusztán lett volna alig többel, mint Budapest közvetlen környezetével, a trianoni terület felén.

  Nincs még pár órám, hogy mindenen végigmenjek. A személyes véleményem (Agent Ungur), hogy a szlovák magyar viszonynak semmiképpen sem ártana, ha a magyarországi szlovák kisebbség a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet kapna, a pilisszentkereszti szlovák ház felépítését más szlovák házak követnék és megoldanák valahogy a kisebbségi közösségek parlamenti képviseletét. Vagy az, ha a szlovák állam kikiáltásának 20. évfordulója alkalmából Magyarország megemlékezne a magyarosítás visszás jelenségeiről.

  De csak arról, ami valóban megtörtént, nem a legendákról. Attól tartok persze, sokat nem is használna. Magyarország az elmúlt lassan két évtizedben nem kevés alkalommal segítette (vagy nem akadályozta, bár megtehette volna) Szlovákia felvételét európai szervezetekbe, az Európa Tanácstól a NATO-ig, nézte el csendben durva szlovák kormányzati, vagy kormányzat által támogatott provokációk sorát a Duna elterelésétől egy népességcsere javaslatáig. És egyebek. A magyar visszafogottságot Szlovákiában szinte észre sem vették, nem volt viszonzás. Azért nem, mert a szlovák nacionalizmusnak nemzetépítésében szüksége van az ellenségképre, és azért, mert az etnikai homogenizáció folyamata, a magyar közösség lassan száz éve tartó felszámolása, bár jól halad, nem fejeződött be.