Liberális testvéreink előszeretettel mítosztalanítják a történelmet. Van azonban egy terület, ahol liberálisék inkább a mítoszgyártásban jeleskednek, ez pedig a kereszténység története. Az egyik ilyen mítosz az Európát máglyákkal bevilágító, kegyetlen, elnyomó és kikerülhetetlen, félelmetes inkvizícióról alkotott, kissé túlzott kép. Ideje ledönteni ezt a mítoszt.

  Az inkvizíció olyan, mint a magyar néptánc. Utóbbiról köztudott, hogy maximum gyűjtőfogalomként állja meg a helyét, sokkal inkább magyar néptáncokról beszélhetünk, ráadásul nem is úgy, mint amiket az egész nemzet táncol, hanem a magyar falvak és régiók táncairól. Na, hát inkvizícióból is volt négy. Középkori, spanyol és portugál állami, valamint római inkvizíció.

  Ha megvizsgálunk egy-két összesített számadatot, rögtön több, az inkvizícióval kapcsolatos hamis elképzelést romba döntünk: azt, hogy egész Európát lángba borította volna, hogy kegyetlenül lecsapott volna mindenkire, és hogy lehetetlen lett volna szabadulni a karmai közül.

  A középkori inkvizíció áldozataival kapcsolatban nem találtam összesítő adatot, mindenesetre annyit például tudunk, hogy a toulouse-i bíróság a bepereltek 15 százalékát ítélte elzárásra, és mindössze egy százalékát végezték ki. Az inkvizítorokat a püspökök nem igazán kedvelték, Észak- illetve Kelet-Európában, továbbá Angliában és Skandináviában pedig egyáltalán nem is járt a középkori inkvizíció, amely főleg Nyugat-Európára, azon belül is a dél-francia területekre koncentrált a katar eretnekek miatt.

  A spanyol (állami) inkvizíció 350 éve során 150-200 ezer embert fogtak perbe, ebből legfeljebb tízezret végeztek ki. A portugál állami inkvizíció 56 ezer pert indított, kétezer halálos ítéletet hozott, és ennek kétharmadát hajtották végre. Az újkori római inkvizíció (a pápai állam inkvizíciója) elé pedig az idők folyamán 300 ezer vádlott került, ebből 75 ezer esetben indítottak eljárást (a többinél ejtették a vádat), és összesen 1400 személyt végeztek ki. A francia forradalomnak több áldozata volt, mint az összes létező inkvizíciónak a történelem folyamán, együttvéve. Fontos megjegyezni továbbá, hogy az inkvizíció joghatósága mindenkor csak a megkereszteltekre terjedt ki.

Az inkvizíció eredete

  A középkori inkvizíció 1184-ben Dél-Franciaországban kezdődött, válaszul a katarok eretnekségére, az első intézkedés meghozatalával (a visszaeső eretnekek máglyán való megégetése), s a XIV. század végén, a szekta kihalásával szűnt meg. Mások az inkvizíció kezdetét akkorra teszik, amikor IX. Gergely pápa 1231-ben kivette az eretnekek utáni nyomozás jogát a püspökök kezéből, mivel azok érdekei szerinte túlságosan összefonódtak a helyi nemesség érdekeivel, és nem lehetett tőlük pártatlanságot várni. Ezért a nemrég alakult domonkos rendre bízta a nyomozásokat (inquisitor: vizsgáló). Elméletben a püspökök segítői voltak, a gyakorlatban nem. Az inquisitornak legalább 40 évesnek kellett lennie, továbbá teológiai doktornak, és számos jellembeli és erkölcsi kritériumnak is meg kellett felelni. Amelyik inkvizítorról bebizonyosodott, hogy ártatlanokat kényszerített beismerő vallomásra, annak börtön járt. A pápa határozott szándéka szerint az inkvizíció célja az eretnekek egyházba való visszavezetése volt, nem pedig a kivégzése. 

  Ez az inkvizíció nem volt sem mindent behálózó, sem mindenhol jelen lévő: Marian Therese Horvat megállapítása szerint a pápa az inkvizíciót nem egy különálló, független törvényszékként állította fel, hanem bírákat jelölt ki, akik a pápa nevében tanítóhivatali funkciókat láttak el. Ahol ők üléseztek, ott volt az inkvizíció.

  De miért látták szükségét mindennek? Az eretnekek elleni törvények a hatodik század óta a világi jogrend részei voltak, amikor is Justinianus császár felvette azokat a Corpus Iuris Civilisbe, felségsértésként. A középkor folyamán a császárok, királyok úgyszintén kötelességüknek érezték az eretnekek ellen való eljárást, főleg, hogy az eretnekmozgalmak ekkoriban gyakran a közrendet is veszélyeztették. A világi hatalom, illetve a nép önkényeskedései ellen többször is tiltakoztak egyháziak, például Clairvaux-i Szent Bernát, aki egy 1144-es kölni pogrom után, aminek során a helyi érsek akarata ellenére eretnekeket égettek meg, kijelentette, hogy a hitet nem szabad kikényszeríteni, az meggyőződésből fakad. 1115-ben a Beauvais-i Zsinaton, miközben az eretnekek sorsáról tanácskoztak, a nép „tartva a klérus szelídségétől”, megrohamozta a börtönt, és ugyancsak elégette az eretnekeket.

  II. Frigyes császár állandóan szemben állt a pápasággal. Erősen befolyásolták az asztrológusok, s a muzulmán szokások (egyes források szerint háremet is tartott, de ez vitatott); két keresztes háborút vezetett, s kétszer közösítették ki. 1224 márciusában elrendelte, hogy a Lombardiában bűnösnek talált eretnekeket elevenen égessék el, vagy kisebb büntetésként a nyelvüket tépjék ki. IX. Gergely pápa attól tartott, hogy Frigyes a személyes ellenségeit is elégetteti. Erre reagált fent összefoglalt intézkedéseivel, azaz az inkvizíciót azért (is) alapította, hogy megmentse azokat, akiket magánérdekből vádoltak eretnekséggel. A koldulórendekre pedig azok feddhetetlensége miatt esett a választása.

Az eljárás

  Miután az inkvizítor megérkezett egy helyre, 15-40 napos bűnbánati-kegyelmi időszakot hirdetett. Ennek során bárki szabadon jelentkezhetett, és minden bűnbánó eretnek bocsánatot nyert, és kiróttak rá némi penitenciát. Ha valaki feljelentés kapcsán került a bíróság elé, megkérdezték, kik az ellenségei, és ha köztük volt a feljelentő, a vádat ejtették. A nem bűnbánó eretnekeket viszont kiadták a világi hatóságoknak, formálisan életük megkímélését kérve, de hát ez valóban csak cinikus formaság volt. A rendszer csak ott vallott kudarcot, írja Michael Hesemann, ahol a politika nyomást gyakorolt rá, például Jeanne d’Arc esetében. IV. Ince pápa eléggé el nem ítélhető módon 1252-ben engedélyezte a kínzást egyszeri esetben, ha nem folyik vér és nem okoz maradandó károsodást – amit persze nem feltétlen tartottak be a kínzólegények. 

  Az Umberto Eco kiváló, lebilincselő regényéből, A rózsa nevéből is ismert Bernard Gui az írónak köszönhetően manipulatív, hatalmaskodó, fanatikus inkvizítorként tűnik fel előttünk, akinek a markából nincs menekvés. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a működése során meghozott 930 ítéletből 5 százalék, azaz 42 volt halálos, a többi börtön, kereszt viselése vagy vezeklés volt. A katar fellegvárban, Carcassonne-ban 1240 és 1258 között hozott 278 ítéletének túlnyomó többsége pedig szentföldi zarándoklat volt. 

  Yves Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a 13. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe.

  (A II. részben a spanyol és a római inkvizícióval folytatjuk – A szerk.)

 (Irodalom:
Molnár Antal: A római inkvizíció. In: A kora újkor története. Szerk.: Poór János. 349-373. Osiris, 2009.
Hahner Péter: 100 történelmi tévhit. Animus, 2010. 103-106.
Michael Hesemann: Sötét alakok. Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből. Szent István Társulat, 2010.
Marian Therese Horvat: A szent inkvizíció: mítosz és valóság. Első rész, második rész.)