Sopron a 18. században
Csákvár, Hőgyész, Jánosháza, Jászladány, Kerepes, Lepsény, Lébény, Onga, Sülysáp és Verpelét. Tíz magyar nagyközség, amely városálmokat sző.
Nyílt levélben kérik ugyanis Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi minisztertől a 2011. évi várossá nyilvánítási pályázat mielőbbi elbírálását. Azt írják: nem hivatalosan tudomásukra jutott, hogy az idén januárban benyújtott és a kormányhivatalok által befogadott pályázatokat nem bírálja el az illetékes bizottság, helyette új feltételekkel és más időpontban írják ki a pályázatot. A települések vezetői igazságtalannak érzik a döntést; úgy vélik, hogy a városi cím birtokában megvalósíthatóbbá válnának településfejlesztési céljaik és vonzóbb lenne a településük. A levél szerint, ha a bíráló bizottság nem változtatja meg döntését, az a 10 nagyközséget gazdaságilag, morálisan és politikailag is kedvezőtlenül érinti.
Különös dolog ez a városi rangra törekvés. Egyrészt természetes, hogy minden ember, és minden közösség nagyobbra, többre és jobbra törekszik. Ennek egy szimbolikus lépcsőfoka a város cím megszerzése. De vajon valóban ez a fejlődés igazi fokmérője? Lehet, hogy nagyobbra törnek ezzel, de több lesz, jobb lesz ezzel egy település? Lehetséges, hogy az ugaron szőtt délibábos álmok klasszikus toposzával van dolgunk?
A 10 milliós Magyarországon ma 328 város van, míg a korábban urbanizált, 8,4 milliós Ausztriában 200 település vívta ki ezt a rangot. A 82 milliós Németországban 2060 város található. Az egykor innen, Németföldről érkező telepesek hozták létre – nagyrészt – a magyar történelmi, egykori szabad királyi városokat, amelyek hagyományaiknál fogva máig joggal tarthatnak igényt a városi címre. A magyar népi gyökerű egykori mezővárosok is egy sajátos kárpát-medencei hagyományba ágyazódnak bele, bár viharos történelmünk miatt kevéssé jöhetett létre bennük az urbánus, polgári létforma. Egy újabb időszak emlékei a szocialista iparvárosok, amelyeket jobbára ma is csak a lakosság száma, és nem az élő hagyományok, a kulturális, életmódbeli hagyományok emelnek várossá.
A mesterséges urbanizáció legutolsó időszaka az elmúlt húsz évben jött el: évről évre szórják a városi címeket különböző nagyságú községeknek. A törvény nem szab egzakt feltételeket: „A nagyközség a várossá nyilvánítását kezdeményezheti, ha a városi cím használatát fejlettsége, térségi szerepe indokolja. A képviselő testület a kezdeményezést a helyi önkormányzatokért felelős miniszter útján terjeszti a köztársasági elnök elé.”
Van, ahol talán tényleg érdemesek voltak a címre, míg máshol csak a településvezetés politikai vagy gazdasági kapcsolataira volt szükség a városi rang megszerzéséhez. A fejemben ülő máraisándor szerint viszont még mindig csak az egykori szabad királyik az igazi városok, és már az alföldi, poros mezővárosokban is hiányzik valami az összképből. Az utóbbi húsz év címzetes városainak többsége pedig nemigen különbözik a nagyközségektől – hiszen azok voltak századokon keresztül.
Hiába volt dédapám lakhelye Abaújszántó, hiába az ország egyik legszebb települése Balatonföldvár, hiába bulizik a magyar ifjúság elitje immár évről évre Zamárdiban, ezeket a településeket azért eléggé távolinak tartom a város klasszikus fogalmától és jellemzőitől. Még szülővárosom, Siófok sem büszkélkedhet jelenleg gazdag kulturális portfolióval... Ahogy az utóbbi években várossá avatott Beled, Cigánd vagy a kies Őriszentpéter is nehezen hozható össze a polisz ethoszával.
Mende-Sülysáp blues
Nem a rang teszi ugyanis a településeket, hanem a bennük élő közösség léte vagy nemléte, illetve a közösség tagjainak polgári (ön)tudata, kulturális és életmódbeli igényessége. Nem elég a községháza előtti járda újrakövezése. Nem elég egy eurokonform játszótér megépítése. Ha nincs se közösség, se tudatos polgárság, akkor hiába a városi cím. Ha viszont mindkettő megvan, akkor pedig már oly mindegy, hogy egy tüchtig mintafalut vagy épp egy rendezett várost építenek és élnek meg a lakói.
