Népszavaztatna az LMP, rögtön tíz kérdésben. Az alapvető munkavállalói jogok érdekében, mondják. Itt vannak az Országos Választási Bizottság elé terjesztett kérdések:
Egyetért-e Ön azzal, hogy az álláskeresési járadék folyósításának időtartama az álláskeresővé válást megelőzően folyamatosan munkaviszonyban töltött idő egyötödénél, de legfeljebb 270 napnál kevesebb ne lehessen?
Egyetért-e Ön azzal, hogy az álláskeresési járadék összege ne lehessen alacsonyabb az álláskeresővé válást megelőző 12 havi átlagkereset 80%-ánál?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a tankötelezettség annak a tanévnek a végéig tartson, amelyben az érintett személy a 18. életévét betöltötte?
Egyetért-e Ön azzal, hogy 3 hónapnál hosszabb próbaidőt munkaviszony esetében ne lehessen kikötni?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a munkaviszony egyoldalú megszüntetésére irányadó szabályok a 2011. január 1-jén hatályos szabályok szerint legyenek?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a munkaidőkereten felül végzett munkáért járó bérpótlék mértéke ne lehessen alacsonyabb a személyi alapbér ötven százalékánál?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a munkaidő-beosztás szerinti pihenőnapon végzett munkáért járó bérpótlék mértéke, abban az esetben, ha a munkavállaló nem kap másik pihenőnapot, ne lehessen alacsonyabb a személyi alapbér száz százalékánál?
Egyetért-e Ön azzal, hogy az alapszabadság kétharmadát a munkáltató a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban legyen köteles kiadni?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a Munka Törvénykönyve szerinti alapszabadság mértéke a 2011. január 1-jén hatályos szabályokhoz képest ne csökkenjen?
Egyetért-e Ön azzal, hogy a 2011. január 1-ig jogszerűen megszerzett nyugdíjjogosultságot az Országgyűlés ne vonja el?
A szavazólapokra szánt kérdések kimondva-kimondatlanul a Fidesz 2008-as szociális népszavazásának örökösei. Mint ilyenek, nem éppen azt bizonyítják, hogy lehetne más a politika.
Nem tartoztunk a 2008-as népszavazás lelkes támogatói közé, 2007 őszén megjelent reakciós kormányprogramunkban (A jövő visszahódítása című gondolatkísérletünk első része itt, második része itt olvasható) így írtunk a szavazás által érintett vizitdíjról és a kórházi napidíjról:
A vizitdíjat és a kórházi napidíjat elfogadható konstrukciónak tartjuk. A tb-kasszát kivéve elfogadhatónak tartjuk a magántőke térnyerését az egészségügyben világos, szabályozott és ellenőrzött keretek között.
Ezért örülünk neki, hogy kormányra kerülve a Fidesz nem éppen az ellenzéki években hangoztatottak szerint alakítja szociálpolitikáját (vannak persze szomorú kivételek, mint például a hatvanöt éven felüliek Európa-szerte egyedülálló ingyenes utazása). Hogy a párt politikusai hogyan egyeztetik össze intézkedéseiket korábbi álláspontjukkal, az legyen az ő bajuk. A húsz plusz negyven plusz nem tudom hány év eredményeként oda jutottunk, hogy az állam a gazdaság teljesítőképességét meghaladó mértékben költ szociális juttatásokra, amikről ráadásul a kedvezményezettek úgy gondolják, hogy nem jutnak, hanem járnak. Jár a segély, jár az ingyenes utazás, jár a fűtéstámogatás, jár a gázártámogatás. Két pofára zabáljuk fel a jövőnket.
A szocializmusból okosba' átgyúrt kapitalizmusunk ezernyi nyűgje közül az egyik legnagyobb problémánk az alacsony foglalkoztatottság. Kevesen dolgozunk. Nagyon kevesen.
Abban mindenki egyetért, hogy ezen változtatni kell. A változtatás azonban kényelmetlen, nem egyszer fájdalmas dolog. Not in my backyard, ahogy a költő mondja. A magyarországi munkajogi szabályozás inkább a munkavállalóknak kedvez, pontosabban a munkaadókat sújtja jobban. A munkavállalók sajnos nem fognak új munkahelyeket létrehozni, így ha új munkalehetőségek ezreire és százezreire vágyunk, logikus lépés, hogy a munkaadók (és a költségvetési egyensúly, jegyzem meg) szempontjai szerint módosuljanak a szabályok.
Az LMP szerint azonban az eddigi szabályozás volt a jó, sőt, még többet kéne adni az embereknek. Például ha valaki legalább 4,5 éves munkaviszony után kényszerül álláskeresésre, akkor az állam akár 9 hónapon keresztül is folyósítsa addigi bérük 80%-át.
Nincs kifogásunk a népszavazás intézményének efféle felhasználása ellen, ez része a demokrácia működésének, legitim eszköze a politikai versenynek, kerül, amibe kerül. Az önmeghatározás nehéz, tépelődős időszakát élő LMP viszont ezzel a kérdéscsokorral ismét olyan irányba tesz még egy lépést, ami szerintünk nem tesz jót az országnak. Nem új alapokra helyezi a közbeszédet, hanem a régi, düledező felépítményre gányol rá még egy emeletet. De ha már ezt az utat választják, akkor felesleges a választókat kérdések özönével terhelni. Sokkal egyszerűbb lenne mindössze ezt a két kérdést népszavazásra bocsátani:
Legyen úgy, mint régen volt?
Több pénzt az embereknek?
