Ha mostanában valamelyik vasárnap választások lettek volna, akkor az Ipsos felmérése szerint 53 százalék mondta volna azt, hogy inkább nem megy el szavazni, vagy nem tudja, kit választana. A kormánypártok megítélése kapcsán pedig joggal használják a zuhanórepülés szót: népszerűségük a teljes népességben a januári 34 százalékról májusra 24 százalékra esett, azaz a kezdeti 2,7 milliós szavazótábor mostanra 1,9 millióra csökkent.
Brutális számok ezek, legutóbb, amikor a Medián állt elő hasonlóan kemény adatokkal, akkor kifejtetettem a véleményemet, miszerint a forradalmi hevülettel párosuló kapkodás és sutaság vezethetett ide. Bizonytalanból akkor egyébként mindössze 40 százaléknyi volt, ilyet már láttunk korábban, a mostani plusz 13 százalék azonban rekord.
Nincs pártjuk – kesereg Friss Róbert a Népszabadságban. Soha nem is volt – teszem hozzá cinikusan, mert az embernek focicsapata az speciel lehet, de pártja az már nem. Véleménye a világról, a közéletről már annál inkább, de az már elképzelhetetlen, hogy akár két olyan embert találjunk, aki (mai magyar) politikai életben mindenben egyet ért. (Oké: Gyurcsány Ferencet és Gréczy Zsoltot mondjuk tekintsük a szabályt próbára tevő kivételnek.) A választóknak a legkisebb közös többszörös jut – a politika legnagyobb közös osztóiról pedig Hunvald Györgynél kérdezősködjenek, ha már hazaengedték, de ez mellékszál, varrjuk is el gyorsan.
Ezért szavaztak tavaly egyesek befogott orral, és lehet, hogy pont ezért fognak a másik oldalról ugyanígy tenni 2014-ben. És ezért lehetett 53 százaléknyi listás szavazattal kétharmadot elérni – hja elvtársak, ha nem megy a mozgósítás, akkor nézzenek magukba meg egymásba és vonják le a megfelelő, adott esetben személyi konzekvenciákat. Utóbbiból baloldalunk számos példát és módszert tud felsorolni, ennek ellenére per pillanat nagyon nem tudják eldönteni, hogy melyik pártkutya az erősebb. Csak hát húsz éve el tudják hitetni olyan egy-másfél millió emberrel, hogy egy új funkció kitalálása Lendvai Ildikónak és Kiss Péternek, az tulajdonképpen erkölcsi értelemben vett megújulás. Nem lepnék meglepve, ha ez a bravúr megint sikerülne. Ez ugyanis legalább akkora teljesítmény, mint Orbán Viktor megkérdőjelezhetetlen mozdíthatatlansága a Fidesz élén. Elég egy újabb, a 2002-es kampányhoz hasonló össznemzeti hiszti, és máris mindenki megtalálja a helyét az egyik, vagy a másik akolban.
Friss szerint „a több mint négymillió bizonytalan egyelőre néma. Akad-e még a társadalom mélyén olyan új erő, amely hangot tud adni nekik? Ha igen, fenekestül felfordul a politika. Ha nem, akkor a magyar parlamentarizmus hosszú időre elmocsarasodik.” Tóta W. szerint ez a hangadó akár még Ferenc is lehet, mert „élteti a remény, hogy őt is alul lehet múlni”, és Seres László szerint is van létjogosultsága egy Gyurcsány-pártnak. Ezt a képletet én csak Bajnai Gordonnal egészíteném ki, akinek válságkezelésnek nevezett, totálisan semmilyen politizálása sok bizonytalannak lehet megszépülő emlék a giccses országzászló-avatók, és a sokszor követhetetlen köztérátnevezések közepette. Közrejátszhat persze egyenruhás-bűnözéssel illusztrált nyugdíjmacera is, elfeledve, hogy ahhoz a bizonyos 13. havihoz Gordon is hozzápiszkált, a szocialista frakció őszinte sajnálatára.
De hogy a parlamentarizmus elmocsarasodna? Ezt nem hiszem. Az persze lehet, hogy Parlamentet majd füstbe borítják még párszor. (És most írjam azt, hogy majd megunják és hazamennek? Hát lószart, mama! Menjenek, demonstráljanak, kordon sincsen, kollégáikon ellenben van azonosítószám. Kerepeljenek, kiabáljanak, vegyék fel egyenruhájukat a szankciókkal dacolva, hadd lássa őket ország-világ meg a fél hetes híradó nézője. Azt mondjuk nem értem, hogyan fogják meggyőzni a kedves adófizető nézőket, amikor tulajdonképpen az ő pénzére hajtanak, vagy ha úgy vesszük, a kedves adófizető nézőnek kell majd tovább dolgoznia azért, hogy ők az uniformis szögre akasztása után, negyvenvalahány évesen megkapják az egészen decens kis nyugdíjukat, hogy azt aztán a sarki közért biztonsági őreként, pénztáros csajokat fűzve egészítsék ki.)
Szóval lesz egy jó kis füstös, ám dohánymentes Parlamentünk, benne pedig egészen biztos lesz legalább egy párt, amelyik úgy jutott be oda, hogy több pénzt ígért az embereknek és az önkormányzatoknak, esetleg azzal korteskedett, hogy kormányon majd történelmi szövetséget kötnek a szegények és középosztály között. De lehet, hogy olyan Országházunk lesz, amiben hemzsegni fognak az államférfiak, és azt hangoztatják majd, hogy nemzedékünk feladata, hogy újra megteremtsük a magyar középosztályt, mert ha nem, akkor nem lesz nyugdíj (nem korkedvezményes: semmilyen), nem lesz túlórapénz és nem lesz útiköltségelszámolás, bassza meg. Bevallom, utóbbi lehetőség kapcsán magam is bizonytalan vagyok, de abban sziklaszilárdan hiszek, hogy ha ez a számomra kedves forgatókönyv megvalósul, akkor is lesz majd legalább egy képviselő, aki majd a tehetősekről és az elesettekről fog magyarázni. És ez már parlamentarizmus, vagy valami olyasmi.
