A Fideszt támogató jobboldali médiahegemónia következményei azt jelentik, hogy a talán legkiemelkedőbb magyar zongoraművészt, Schiff Andrást, vagy a nemzetközileg elismert karmestereket Fischer Ádámot és Fischer Ivánt ugyanúgy, mint a külföldön nagyra becsült filozófusokat és írókat, Heller Ágnestől és Vajda Mihálytól a Nobel-díjas Kertész Imréig és Konrád Györgyig útszéli hangon a harmincas évekre emlékeztető antiszemita és személyes mocskolódással támadják. Ugyanúgy hirdetik az antiliberális, faji töltésű és kirekesztő nemzeteszmét, mint elődeik a Horthy-korszkban. 

Paul Lendvai

  Lelkiismeretesen elolvastam Paul Lendvai legújabb irományát, Az eltékozolt országot, ami meglepően olvasható, sőt amolyan bulvárirodalom, olyasmi, mint a hercegnő-könyvek, ahol egy különleges világba pillanthatunk bele, ahol a gonoszak gonoszak, a jók, jók és minden olyan távoli, hogy csak bottal piszkáljuk. Semmi probléma nem lenne ezzel a könyvvel, ami a fikció és a dokumentum között félúton áll valahol, ha nem vennék ezt az embert komolyan. Ha viszont ebből a könyvből szeretné megtudni a gyanútlan külföldi, hogy mi fán terem Magyarország, akkor nagyon el lesz tájolva.

  Tulajdonképpen Lendvai cseles, nem használ nagyon szélsőséges szavakat, nem mondja azt, hogy a Fidesz és a Jobbik egykutya, nem mondja, hogy a magyarok fasiszták, csak sokszor használja az antiszemita jelzőt és minden gárdázás után megjegyzi a Fidesz hallgatását. Valamiért Orbánt és Gyurcsányt nagyon tehetségesnek tartja, de a kedvence a Bajnai, aki olyan beállításba kerül, mint a Megváltó. Bajnai egy év alatt MINDENT rendbe tett.

  De nem futok annyira előre. A rendszerváltással kezdődik a könyv, ahol a könyv írója rendszeresen kiemeli saját nagyságát: ő már akkor megmondta, ő már akkor megírta. Sőt van benne egy olyan rész, hogy állítólag Antall odasúgta neki: Nem maga itt a karmester, legföljebb az elsőhegedűs. (Remélem öreg koromban én is írok majd egy könyvet arról, hogy tulajdonképpen egész életemet az ország ütőerén töltöttem.) Az események taglalásánál könnyedén siklik át például olyan események felett, hogy a taxisblokád alatt az egész országot megbénították, az SZDSZ tapsikolása mellett.

  Természetesen az antiszemitizmus csúnya szörnyképe már akkor morgott a sarokban, de Lendvainak mindenről ez jut az eszébe. A nemzeti gyújtózsinór már ebben az időben előhívta az Auschwitzhoz vezető démonokat – idézi Lendvai Kertészt. Gyönyörű! A magyar antiszemitizmus gyökereiről egy külön fejezet szól, további Kertész ídézetekkel (A szélsőjobboldal és az antiszemiták váltak hangadóvá. A magyarok régi káros szenvedélyei - a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam - jobban jellemzőek, mint valaha.). Idézi Koestlert is, aki szerint magyarnak lenni kollektív neurózis. Nem tudom, hogy ezek az utóbbi mondatok a magyar helyett a zsidó szóval helyettesítve antiszemitának számítanának-e, engem mindenesetre picit idegesítenek. Van olyan megjegyzése is, miszerint 1944-ben a magyar lakosság széles rétegei készségesen együttműködtek a villámgyors deportálásban és a tömeges rablógyilkosságokban. A lakosság széles rétege nem tudom, pontosan mit jelent Lendvai számára és ezt a vitát meghagynám a történészeknek. Az erős antiszemitizmust rendszeresen azzal igazolja, hogy a focimeccseken miket kiabálnak a szurkolók, nem hiszem, hogy ez magyar jelenség – mármint a csúnyákat kiabáló drukkerek ”, de ha igen, akkor én kérek elnézést.

  A Tocsik-ügybe gyorsan egy fél mondattal belerakja a Fideszt, miszerint az MSZP, a Fidesz és az SZDSZ pénztárnokai (...) nagy összegeket csúsztattak a saját zsebükbe. Ez számomra újdonság.

  Medgyessy-t egy egész bekezdésben mosdatja, miszerint jelentéktelen, hogy ő SZT-tiszt volt. Ő nem tett semmi törvénybe ütközőt – írja szó szerint, és huszáros csínynek nevezi. Gondolom azért fáj neki ez a sztori, mert kicsit hasonlít az ő ügyeihez.

  2004. december 5-e kapcsán kedvesen szemet huny az ország történetének legocsmányabb kampánya felett, ahol elvtársai a nyugdíjrendszert és az egészségügyet romba döntő határon túli invázióval riogatták az embereket. Csak megjegyzi, hogy a szavazás kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy nem beszélhetünk a magyarság sors- és érdekközösségéről (brrrrr).

  A Jobbik megerősödéséért a jobboldali médiumokat teszi felelőssé, Orbán Viktort pedig azzal támadja, hogy nem határolódott el a Jobbiktól (a két pofonról nem esik szó).

  Mához érve az a problémája, hogy a magyar média nem közli azokat a nyugati cikkeket, amelyben mindenféle szörnyűséget írnak az országról. Nem érti, hogy a konzervatív értelmiség miért ideges, ha szembesítik azzal, hogy milyen aggasztó képet festenek Magyarországról. Azt írja, hogy a Magyarország-kép eltorzításáért a zsidó ügynököket tesszük felelőssé. Az nem zavarja, hogy tényszerűen közli: a Demokrata kulturális rendőrség felállítását követelte, hogy tisztítsák meg a könyvtárakat a magyarellenes szeméttől, miközben ez egy szatirikus publicisztika volt. Hasonló alapon hivatkozhatna bármelyik scifire, mint meghatározó kormányprogramra.

  A 2006-os rendőri brutalitást egyetlen mondattal intézi el, de nem ír a maradandó sérülést okozó gumilövedékekről, kínzásokról és persze arról se, hogy Gyurcsány megdicsérte a rendőröket, Kuncze kigúnyolta Révész Máriuszt, Demszky pedig kitüntette Gergényit. Viszont hosszan ír arról, hogy itt már minden gyerek találkozik az iskolában a rasszista tanárokkal és diákokkal, és hogy talán még nem tartunk ott, mint a weimari köztársaság. Végül megjegyzi: talán még a Kádár-rendszer megtorló éveinek se volt ilyen rossz imázsa.

  Nem tudom, Paul Lendvait melyik magyar harapta meg, amiért kéjes örömét leli abban, hogy mézes-mázas stílusban, torzítva-ferdítve mindenféle gonoszságot írjon a nemzetéről. Nem tudom, miért szereti forgatni a sebünkben a kését azzal, hogy cinikusan mondogatja: lám-lám milyen rossz imázsotok van? Miközben többek között az ő műve is ez. Húsz év kitartó hazugságainak eredménye.

  Most gyűjti be a babérokat, reggelente talán lelkesen olvasgatja a hazáját ócsároló cikkeket és közben kellemes melegség járja át.

  Ami tényleg nagyon szomorú, hogy nekem egy magyar származású amerikai orvos ajánlotta ezt a könyvet, a Németországban élő nagynéném pedig kétségbe esve írogat, hogy már megint miket írnak rólunk, a barátnőm pedig Franciaországból érdeklődik, hogy tulajdonképpen már eljött-e nálunk a világvége.