Unalmas poprock – ez volt a véleményem, amikor először meghallgattam a Foo Fighters első lemezét. Az FF a Nirvanához képest olyan volt, mint magyar népdal után alpesi nótákat vagy mozgalmi dalokat énekelni – napfényes, vigyori, túl kommersz zene. Dave Grohlra, a Nirvana exdobosára legközelebb akkor figyeltem fel, amikor 2003-ban Probot címmel kiadott egy olyan lemezt, amelyen kedvenc zenekarainak stílusában írt meg minden számot, ráadásul mindegyikhez meghívta az megidézett banda énekesét is. Max Cavalera, Lemmy a Motörheadből, Snake a Voivodból (május 11-én játszanak Budapesten), King Diamond a Mercyful Fate-ből. De a Foo Fighters-t továbbra sem találtam meggyőzőnek.
Aztán most egye-fene alapon meghallgattam a Wasting Light című új, hetedik nagylemezt, ami arra késztetett, hogy gyorsan újrahallgassam az együttes teljes diszkográfiáját. Tökös, ütős hard rock ugyanis, amit a Wasting Lighton hallhatunk – visszahallgatva a korábbi lemezeket, tulajdonképp azok is fasza rocklemezek, viszont idővel egyre kevesebb lett rajtuk a borongós grunge-öntet. És ma már az első lemezeket is lehet Nirvana-hatás nélkül hallgatni.
Úgy látszik, Grohlnak bejött a híres kollégák szerepeltetésének receptje, a 2002-es One by One-on a Queen-gitáros Brian May volt a sztárvendég (és Krist Novoselic, de őt mégiscsak érdemesebb a baráti alapon besegítők közé számítani); a 2005-ös In Your Honourön a Queens of the Stone Age-es Josh Homme (május 28-án Budapesten), John Paul Jones LedZep-basszer és Norah Jones vendégszerepelt; a mostanin Lemmy tűnik fel újra, legalábbis az egyik szám klipjében.
A Wasting Light hatásának két oka lehet: az analóg garázsfelvétel (a hangsúly az analógon van), ami kulcsfontosságú a hangzás szempontjából, és a tavaszi megjelenés, hiszen ilyenkor úgyis ilyen terpesztős zenékre vágyunk. És ha már esetleg meguntuk a megunhatatlan Motörhead-, AC/DC-, Hellacopters-. Spiritual Beggars-, Monster Magnet- és egyéb stoner- meg hardrock-lemezeket, és valami hasonlóra, de mégis újra vágyunk, akkor itt van, ezzel a lemezzel ki fogjuk húzni nyár végéig.
Az analóg garázsfelvételek miatt egyesek a kezdeti lemezekhez hasonlítják a Wasting Lightot, ami a „popipar ellenszere”, de részemről nem érzem találónak a párhuzamot. A zeneiparral szemben vagy inkább mellett magának zenélő sztár kissé közhelyes imidzsét nem fogjuk kritizálni egy egykori nirvanástól. A Wasting Light ugyanis nem csinál semmit forradalmit: ez csak egy erős rocklemez. Negyvenévesen nem is kell mást csinálnia valakinek, aki egyszer már megváltotta a világot (amely világmegváltás miatt zenésztársa torkon lőtte magát).
Rope
Persze a Foo Fighters-ben megmaradt az „alternative rock band” is, a verzék témái alapján ezt le sem tagadhatnák, például a klipforgatásra kiválasztott, a lemezen második Rope-ban. A választás érdekes, mert vannak sokkal lendületesebb, slágeresebb, terpesztősebb számok is a lemezen. A másik klipre ítélt szám, a White Limo is ugyanaz az eset, mint a Rope. Ebben tűnik fel Lemmy, amint limuzint vezet. Tekintve, hogy Lemmy még a cukorbetegségre szedendő gyógyszereit is whiskyvel veszi be, nem hiszem, hogy túl gyakran ülne a volán mögé a való életben. Dave Grohl többnyire a csendesen énekelt verze+üvöltött refrén–kombó jól működő receptjét is megőrizte.
White Limo
A stadionos, lendületes hard rock főleg a lemez második felén ütközik ki, az Arlandria hajpörgetős-ugrálós refrénjével és a bandáról készült film kapcsán készült Back And Forth-tal indítva. A Matter of Time itt-ott számomra a Velvet Revolvert idézi. Az I Should Have Known akár a Kill Bill betétdala is lehetne. Ez a lemez második legerősebb száma, a záró Walk után.
Walk
A Walk az a dal, amire klasszikus, felhőkarcoló tetején zenélős, helikopterből forgatott klipet lehetne készíteni. Méltó nyitó- vagy záróhimnusza lesz a koncerteknek.