Nemrég hunyt el Komlós Juci, a Nemzet Színésze, akit simán titulálhatnánk az ország Lenke nénijének, hiszen a kiváló színésznő több mint 12 éven keresztül alakította a Szomszédokban a tűzről pattant nagymamát. A sorozatot – ki tudja, hányszori ismétlés után – még mindig műsoron tartja a Magyar Televízió. Ennyire keresett ma is a Kádár-korba húzó nosztalgia?
Általános iskolás koromban a Szomszédok megtekintése családi programnak számított - naná, hiszen nem is volt más tévécsatorna. Az ezernyolcszáz lelkes faluban is tudtuk, hogy a panelban miként néz ki a lépcsőház, és milyen szomorú lehet a Lenke néni, amiért be kell költöznie abba a „kutricába” a jó kis kertes házából, mert építik az autópályát. A szájbarágós erkölcsi tanulságokat leszűrtük – lehetetlen lett volna nem belátni, hogy az adott jelenetben ki volt a hunyó: a végtelenül jóságos Lenke néni vagy a javíthatatlanul gonosz vevő. Az volt kicsit visszatetszést keltő, hogy ezek a városi népek mindig olyan jól informáltak voltak: tudták, hogy kell káeftét alapítani, a Vágási Feri még a számítógéphez is értett. A falunkba akkor se jutott el sok minden, ma sem.
A rendszerváltás körül kezdődtek a problémák, hiszen az új világra sehogy sem akaródzott átállni a gazdagrétieknek. Valahogy fáztak attól a fene nagy szabadságtól. Akkor már talán érezhető volt a nosztalgia – a számunkra ma dupla nosztalgiát jelentő sorozatban – a letűnt kor iránt. Azt hiszem, ekkor szokott át édesapám – így mi is - a meccsnézésre, mert addigra már volt több csatorna. Inkább a Milan vagy az Inter jött számításba Gábor Gábor helyett.
Ma is sikeres a sorozat vetítése. Talán ma is működik az a - kis túlzással tömegpszichózisnak nevezhető - nosztalgiatöltet, ami a kisemberek sorsát megörökítő teleregényben rejlett?
Itt szögeznénk le, hogy nem szeretjük a Kádár-korszak iránti nosztalgiát. A mai srácok nem is éltek akkor, amikor a sorozat indult. Nem is a kádárizmus lenyomata érdekli őket, hanem az, hogy jókat lehet röhögni a ruhákon, a grammra kimért párbeszédeken, meg a hétköznapi bölcselkedésen. És azon, hogy azok a naiv kisemberek a sorozatban mindent olyan fekete-fehérnek, világosan eldönthetőnek láttak. Ma minden színes, vagy legalábbis a szürke ezerféle árnyalata.
Etus néni Pearl Jamet hallgat
Az idősebbek talán azért gondolkoznak el, ha meglátnak egy ma futó Szomszédok epizódot, mert az embereket a rendszerváltás körül még talán érdekelte valami a közéletből, hiszen ott volt egy hatalmas változás a nyakukon. Ma egy nagyon széles rétegről mondhatjuk el, hogy elvesztette az érdeklődését a közélet, a politika iránt, mivel tapasztalataik alapján egyenlőségjelet lehet húzni azok, és a „világ legmegbízhatatlanabb dolgai” felirat között.
A Szomszédok elviselhetetlenül moralizáló, szoci penésszel benőtt paneltapétája mintha fényévekre lenne innen nézve, pedig nem is olyan rég, 1999 szilveszterén ért véget a sorozat. Nem tartottuk világrengető műalkotásnak a Meggymárka ízével rokonítható teleregényt, de kétségtelenül dokumentál egy fontos korszakot; illetve magán hordozza egy számunkra ellenszenves, népművelőktől eltanult műsorszerkesztési technika jegyeit. Ma már nem okoz tömegpszichózist. Inkább tükröt tart, és röhögésre, aztán gondolkodásra késztet, mint minden emlék: hogy hol is tartunk most?
A végtelennek tűnő Szomszédok-finálé