Horkheimer, Adorno, Habermas és a többiek

  Nem tehetek róla: egyre türelmetlenebb vagyok és erősödnek bennem az előítéletek az elmúlt hónapok hazai politikai vitáit látva, ahol a jogos kritikák és értelmes viták helyét egyre inkább átveszi a szélmalmokkal folytatott küzdelem és a csúcsra járatott rettegés. Nem beszélve a khm, szellemi kihívásokkal küszködő balos blogokról, ahol ilyeneket írnak: „Most komolyan, a szingliket és az ateistákat munkatáborokba fogják zárni?! Vagy mi a fenét csinálnak ezekkel az alkotmány-sértő emberekkel?! Agyalágyultak ezek?!”

  Türelmetlenség, előítélet? Csak nem fasizálódok, talán bizonyos lelki elfojtások kompenzálására? Persze nem, legfeljebb a jó öreg F-skála szerint - erről egy kicsit később. A magyar jobboldal kapcsán újra előkerült az autoriterség bélyege, ezúttal egy Guatemalából szalasztott ENSZ-jelentéstevő aggódott egy sort.

  Sokkolta ugyanis az ENSZ szólásszabadság-raportőrét egyes magyar kormányzati tárgyaló felek szemlélete a médiával, és általában a hatalommal kapcsolatban. Frank La Rue a Hírszerzőnek adott interjújában azt mondta: autoriter gondolkodást tapasztalt a kormányzati személyekkel folytatott beszélgetései során. „Úgy éreztem a tárgyalópartnereimben nagyon erős a késztetés, hogy mindenáron szabályozzák a környezetüket. Ez a gondolkodásmód autoriter rendszerek kiépítéséhez vezetett a világ más részein. Más kormányzati szereplőktől - nem Kovács Zoltánról van szó - pedig azt hallottam: azért van szükség a médiaszabályozásra, mert az emberek úgymond nem elég műveltek, hogy mindent megértsenek.”

  Szálazzuk szét egy kicsit a mondanivalót: médiaszabályozás a világon mindenhol van, s többek között azért, hogy bizonyos tartalmak bizonyos csoportokhoz ne jussanak el (gyereknek melegpornót, anarchista szakácskönyv wannabe szakácsoknak, satöbbi). A szabályozás mikéntjéről persze lehet és érdemes vitázni. S hát sajnos az is igaz - mindig is igaz volt -, hogy az emberek nem elég műveltek, hogy mindent megértsenek - ez azért valahol egy echte jobber megközelítés. Akkor is így van ez, ha nem feltétlenül a tartalmakról döntő médiahatóságokban ülnek a világ legbölcsebb emberei.

  S hogy a raportőr autoriter gondolkodással találkozott? Hallatlan! A világon netán mindenhol „te is más vagy, te sem vagy más” mantrát hajtogató, bázisdemokrata hippikből szokott állni egy jobboldali párt avagy kormány? Ha van igazságmagva az autoriter személyiség elméletének, akkor azért ne legyen meglepő, hogy egy ország kormányzatában, a közigazgatás élén olyan személyiségek ülnek, akik hierarchiában dolgoznak és gondolkodnak. Teljesítik a felettes utasításait, irányt szabnak a beosztottaknak. Akik ebben a miliőben élnek, természetesen hozzászoknak bizonyos fokú autoriterséghez. Ehhez megfelelő embertípus kell, hiszen vannak olyanok - talán köztük vagyok én is - akik alkatilag alkalmatlanok ilyen beosztásokra. Az ország irányítása nem egyenlő valami harmadik világbeli NGO matinéfoglalkozásával, ez van.

  La Rue-nek nyilván az utóbbiakról van nagyobb ismerete, hiszen a Guatemalában élő raportőr Latin-Amerikával foglalkozott behatóbban, s az interjúban is elismeri: „nem vagyok »Magyarország-szakértő«, bár nagy örömmel fog megismerkedni az ország sajátosságaival a következő hónapokban”. Isten hozta tehát a bennszülöttek között!

*

  S ha már ennyit kattogtunk az autoriter személyiség elméletén - s mivel nincs lehetőségünk filozófus-pályázatot kiírni egy átfogó kritikára -, egy fél bejegyzés erejéig érdemes megkarcolni Adornóék munkásságát.

  Az 1923-ban létrehozott frankfurti Társadalomkutatási Intézet, amelynek munkatársai - köztük olyan koponyákkal, mint Max Horkheimer vagy Theodor Adorno - baloldali értelmiségiként és zsidóként egyaránt fenyegetve érezték magukat a nácizmus terjedése miatt, a világháború előestéjén áttelepült az Egyesült Államokba. Itt a Berkeley egyetemmel, valamint az American Jewish Committee-vel közösen lefolytattak egy nagy, fasizmussal és antifasizmussal kapcsolatos kutatást. Kidolgozták az F-skálát - az F a fasizmus szót jelöli.

  Ez alapján az autoriter gondolkodás kilenc jellegzetessége a következő: a konvencionalizmus, azaz a hagyományos értékekhez való merev ragaszkodás; a szolgalelkűség, azaz a saját csoport idealizált vezetőjének kritikátlan szolgálata; az agresszió azokkal az emberekkel, csoportokkal szemben, amelyek a konvencionális értékeket elutasítják; a szubjektív érzések, a fantázia, a szenzibilitás elutasítása; az előítéletek, hiedelmek és sztereotípiák követése; a hatalom kategóriáiban való gondolkodás; az emberek lenézésében megnyilvánuló destruktivitás és cinizmus; az a meggyőződés, hogy a társadalmat állandó összeesküvések veszélyeztetik, illetve irányítják; a „nem szokványos” szexuális viselkedés, azaz a homoszexualitás elutasítása és elítélése. No és azt is megfejtették, hogy az autoriter személyiség természetesen gyerekkori elfojtások és frusztrációk miatt alakul ki - így próbálták tehát összeházasítani Marx és Freud elméleteit az analitikus szociálpszichológia segítségével.

  Adornóék hatalmas vitát váltottak ki az Egyesült Államokban: egyrészt sokan kritizálták az elmélet megalapozottságát, másrészt viszont a társadalomtudományt mind a mai napig uraló baloldali narratívák alapító atyáiról volt szó, akik ideológiailag is megalapozták az hatvanas-hetvenes években diadalokat arató ellenkultúrát. És akik olyan tekintélyre tettek szert, hogy elméleteik tudományos szintű megkérdőjelezése sokáig eretnek gondolatnak számított. Ma már nagy viták tárgya, hogy mi '68 (és előzményeinek, következményeinek) öröksége, és mely korabeli felfogások érvényesek ma is. Izgalmasak például Adorno nézetei a magaskultúra és tömegkultúra viszonyáról, de volna mit vitatkozni az autoriter személyiség elméletéről is - filozófusoknak és kibiceknek egyaránt.

*

  Emlékszem, boldogult jurátus koromban, szociológia szemináriumon sem értettem már, hogy mi köze a hagyományos értékekhez való ragaszkodásnak a fasizmushoz - hiszen annak mind olasz, mind német nemzetiszocialista változata a hagyományos civilizációs értékekkel szemben határozta meg magát. A társadalom többsége pedig mindig is ragaszkodott és ragaszkodni fog bizonyos hagyományos értékekhez - az örök progresszívek legnagyobb bánatára. Egy amerikai kutatás során állítólag kiderült: az F-skála alapján az amerikai társadalom többsége is látens fasiszta... Lehetne vitatkozni azon is, hogy az előítéletesség önmagában egy fasizmusra hajlamos személyiséghez tartozik-e, vagy pedig egyik legősibb tulajdonságunk, amely segít eligazodni helyes és helytelen, jó és rossz közötti választásunkban - hozzátéve, hogy bármilyen előítéletet érdemes rendszeresen felülvizsgálnunk, hogy megállják-e még a helyüket.

  Nem vitatva az autoriter személyiség elméletének tudományos értékét (amelyen vitatkozzanak az igazán hozzáértők), nem tudom magamtól elhessegetni a gondolatot, hogy az elmélet akár bunkósbotként is funkcionálhatott bármilyen kiválasztott tudományos, politikai vagy bármilyen ellenfél szellemi legyakásához: hiszen az F (fasizmus) -skálára bárki rákerülhetett, aki magáénak tartott bizonyos hagyományos értékeket; vagy magától értetődőnek tartotta, hogy társadalmi hierarchia létezik, és ez így is van jól. Legfeljebb azt mondták róla, hogy kicsit fasiszta, szemben pl. a nagyfokú fasisztaságról tanúbizonyságot adó véresszájú keretlegényekkel és fantasztákkal. Esetleg határolódjon el.

  S végső soron az elmélet alkalmas volt arra, hogy mindenkit fasisztának, vagy legalábbis látens fasisztának bélyegezhettek, aki nem ateista, marxista, freudista, hagyományos értékek ellen lázadó szabadgondolkodó volt. Kiváló elmélet volt ez arra is, hogy rá hivatkozva folyamatosan a politikai korrektség damoklészi kardja alatt tartsák a hagyományos társadalmi rend bármely elemét és annak képviselőit. Ismerős a történet? Azt hiszem, igaza lehetett Franz Samelsonnak, aki szerint „az autoriter karakter története valószínűleg többet mond a teoretikusokról és a kutatókról magukról, mint kutatásuk tárgyáról.” 

  És azokról is, akik most újra elővették az autoriter jelző bunkósbotját.