Orbán Viktor tegnapi országértékelője nem volt történelmi beszéd, nem volt megrázó erejű kinyilatkoztatás. Biztonsági játék, hazai pályán. Ha a hasonlatok és az idézetek között megbúvó lényegi tartalmat kutatjuk, akkor három dolog maradt meg bennem a beszédből.

  Az egyik az új alkotmány szükségessége mellett érvelő gondolatmenet. Orbán szerint az ország átszervezésének kulcskérdése az új alkotmány, mivel a mostani szovjet mintára készült, nem a magyarok alkotmánya. Kétségtelenül jobban mutatna, ha nem az 1949. évi XX. törvény lenne Magyarország alkotmánya, de arról nem győzött meg a miniszterelnök, hogy az új alkotmány lenne a magyar feltámadás kulcsa. Egyébként is elég egy pillantást vetni az eredeti 1949. évi XX. törvényre, hogy belássuk, mai alkotmányunknak meglehetősen távol áll az 1949-ben elfogadott törvényszövegtől (kedvenc részem: „63. § (1) A választójog a Magyar Népköztársaság minden nagykorú polgárát megilleti. (2) A dolgozó nép ellenségeit és az elmebetegeket a törvény a választójogból kirekeszti.”).

  A második a munkanélküliségről szóló rész volt, ahol a kényszerűségből munka nélkül maradók mellett Orbán beszélt azokról is, akik nem is különösebben ambicionálják a munkavállalást, inkább a különféle állami juttatásokra alapozzá megélhetésüket. Ez a gondolat azt vetíti előre, hogy a kormány csökkenteni szándékozik a különféle szociális transzfereket. Az Orbán-kormány bőven vállalt ugyan konfliktusokat kormányzása első kilenc hónapjában, azonban eddig nem konfrontálódott az emberekkel, jelentős választói csoportokkal - úgy tűnik, ennek vége. A segélyezés vagy például a rokkantnyugdíjazás szigorítása találkozik ugyan a társadalom jelentős részének véleményével, de komoly elégedetlenséget is szül az érintettek körében.

  Orbán tett egy félmondatos megjegyzést a tyúklopásokról is, ami felidézi tavalyi ígéretét, amikor két héten belül rendet ígért az ország reménytelennek tűnő pontjain is. Sajnos nem volt elég a két hét, a két hónap sem: sok helyen nem csak a tyúklopásoktól kell félnie a köztársaság polgárainak, hanem sokkal durvább dolgoktól is.

  A harmadik gondolat volt a legkedvesebb a szívemnek, ez a külföldön munkát vállaló fiatalok hazatéréséről szólt. Önmagában persze ez messze nem elég, de mégis fontos, hogy a miniszterelnök beszélt róla, hogy az országnak szüksége van azokra, akik külföldre mennek tanulni vagy dolgozni. Hosszú út vezet odáig, hogy a hazatérés reális alternatíva legyen, ráadásul nagyon különbözőek a különféle hivatású fiatalok hazai kilátásai. Míg például a szoftverfejlesztésben vagy az építőiparban itthon is lehet a nemzetközi lehetőségekkel összevethető munkahelyeket találni, addig a fiatal orvosok és ápolók esetében jelenleg szinte lehetetlennek tűnik itthon maradni.