„Csepegett a világ, a poharunkba csendben”
Új lemezt adott ki a Quimby, kicsi ország kocsmazenekara - vagy kocsmaország nagy zenekara. A kétezertízes évekre klasszikussá váltak a magyar alternatív színtérkulcszenekarai. Kérdés, hogy van-e még értelme alternativitásról beszélni akkor, amikor szó szerint egy fél ország szipog a Most múlik pontosan melankolikus dallamaira.
Minden jó együttesbe kell egy erős páros: két eltérő karakter, akik kreatív feszültségben görgetik előre az alkotói folyamatot. A Quimby élén Kiss Tibor és Varga Livius képvisel két egymásba érő világot. Előbbié, a gitáros-énekesé a holdvilágos, holdkóros művészsors (mennyi Quimby-dalban szerepel a Hold!); utóbbié, a perkás-vokalistáé az utca két talpon álló világa. A Quimbyt tovább erősíti, hogy minden zenészük egy önálló karakter, akik komoly szerepet kapnak a zeneszerzésben és részben a szövegírásban is.
Kanyargós történet volt az a húsz év, amióta az együttes létezik. A gyökerek azonban visszanyúlnak a magyar vidékre, Dunaújvárosba, ahol egy gimnáziumi banda adta a mai zenekar magját. Érettségi után pedig mindenki elment a maga útjára, igazi érettséget szerezni. Az Európát, Amerikát végigkóborló tagok aztán a kilencvenes évek elejének pesti éjszakájában megalakították a maguk bohémzenekarát. Altrock, kocsmadal, sanzon, kuplé: egy hirtelen szabaddá vált ország félvilágát énekelték meg előbb angolul, majd egyre több magyar nyelvű dalban. Majomtangók, kaján kéjek, parafenomének, magyarul beszélő ördögök és a mellénk ülő Isten - sajátos kisvilágot alkotott meg a zenekar, miközben lomhán nőtt évről évre az ismertségük. A Quimby lassan felnőtt a szubkultúrából a nagyszínpadokra, de a média, a kultúra fősodra már csak a holtpontok után, a beéréssel együtt érte utol a zenekart.
Holtpontokról beszéltünk: Kiss Tibor a kétezres évek elején megküzdött saját sötét oldalával, hogy immár mindenen túl, kitisztultan fesse fel bolondos hangtájképeit - a vele ellentétben - nagyon rosszba és nagyon jóba belenyúlni nem merészelő hallgatóinak.
A Kilégzés lemez adta a magyarságnak az Autók a szerpentinen és a Most múlik pontosan című dalokat - két tartós érvényű kilégzést a pokolbéli víg napok után. „Legyen inkább egyszerűen édes majd a keserűben, égtáj bolond iránytűben, légypapírt hogy elkerüljem, mert eltévedni világzűrben, nem kellemes ily rossz bőrben” - énekli Kiss a Kamikaze bárányban. Mára talán megtalálták a maguk útját, miközben egy fél ország érzékenyül el a kijózanodás népzenébe átcsomagolt művészi erejű vallomásán. Az igazi történet ott marad egy bohémtanyán, vigyáznak majd szépen egymásra, hatan egy kicsi országban, a nagyvilág ellenében.
A Kicsi ország lemezre 17 Quimby-dal fért fel, se több, se kevesebb. Sem számban, sem minőségben. Altrock, kocsmadal, sanzon, kuplé, mint eddig is. Tizenhét évvel az első lemez után 17 íz a Quimby-univerzumból. És van még egy jelző, amit le kell írnom: a Quimby elzoránosodott. Amikor a rádióban is játszott, lötyögős Ultravalót hallom, önkéntelenül a nem túl energikus szemüveges énekesbácsi jut az eszembe. Hogy ez a végre elért harmóniát, vagy az elfáradást jelzi, majd eldönti az idő. Az múlik, pontosan.
*
(A Magyar Nemzet január 14-i számában megjelent cikk bővített változata.)