Tegnap az Európai Parlament meghallgatta a magyar miniszterelnököt. Mint az unió soros elnöke, Orbán mintegy 22 percben számot adott a magyar elnökség következő féléves terveiről. A szokásos logika azt diktálta volna, hogy az EP frakciói az elhangzottakra reagálnak, majd a viszontválasz során az előterjesztő reagál a kritikus hangokra, megfontolandó felvetésekre. Nem így történt - amelyen senki, még Orbán maga sem lepődhetett meg.

  A Fidesz-kormány ugyanis ezzel a médiatörvénnyel helybe ment a pofonért. Egy olyan törvény kapcsán vállalt nemzeti és nemzetközi konfliktust, ahol a győzelemnek a minimális esélye sem villant fel, a vereségé viszont szinte biztosan kódolva volt. De miért is állítom ezt?

  1. Ha a médiatörvény jó, előremutató, az uniós elvekkel összhangban lévő tartalmú, a kutyát sem fogja érdekelni (vö. a jó az természetes), az uniós tagállamok nem reszpondálnának, a nemzetközi szervezetek továbbra is Fekete-Afrikát és az ázsiai pumákat vizslatnák, a Bizottság pedig nem indítana semmilyen jogi eljárást Magyarország ellen. Az ellenzék, persze bármilyen jó is a törvény, húzni fogja a száját, meg fogja találni benne a kritizálandót, de ez teljesen rendjén van így. Ráadásul a magyar ellenzéknek ma hangja sincs, be van rekedve, gyulladtak a hangszálai, és ha túl sokat is mondana, hitelesség híján nem volna piacilag eladható, kritikája a Gellérthegy tetejéig sem jut el, talán ezért is veszi kölcsön a mikrofont/kihangosítót európai parlamenti társaitól.

  2. Ha az volt a cél, hogy rendezzék a közmédiumok ügyét és az élükre vezetőket nevezzenek ki (többek között ezzel is házalnak a kormánypártok), ahhoz viszont semmilyen új médiatörvényt nem kellett volna alkotni, a kétharmad bőven elég akár arra is, hogy a wc-ülőke karimáját szögletesre gyártsák vagy a kört négyszögesítsék.

  3. Ha az volt a cél, hogy legyen egy jól működő és az európai trendekbe jól illeszkedő konvergens hatóság, valamint legyen a médiahatóságnak vezetője, az szakmailag abszolút elfogadható és támogatható lett volna, de ahhoz sem kellett volna új törvény, ott volt a régi, a vonatkozó passzus bármikor módosítható lett volna.

  4. Ha az volt a cél, hogy finomítsák a vélemények tónusát, hogy eltűnjön az antiszemita beszéd, hogy megszűnjön az uszítás, a pornográfia, az erőszak a médiából, hogy erősödjön a gyermekek védelme hogy... hogy... hogy... akkor viszont nem csak ímmel-ámmal kellett volna beleállni a törvény kommunikációjába, hanem az „ennek a törvénynek minden betűje megtalálható más uniós jogszabályokban” lózung helyett rövid mondatokban a fenti céloknak megfelelő kommunikációs sémákat kellett volna kidolgozni és papagájszerűen ismételgetni.

  5. És végül abszolút érthető lett volna, ha a kormánynak az a célja, hogy súlyos konfliktusok árán is, de rövid vagy éppen hosszú távon jót tegyen saját magának, illetve országának.

  Ma már szinte alig vannak olyanok, akik vitatnák, hogy az első Orbán-kormány gazdaságpolitikája (a 2002-es választási évet leszámítva) makrogazdasági szempontból kiegyensúlyozott és sikeres volt. Mégis mindenki emlékszik az akkori ellenzék négy éven át mutatott, nem egyszer populista szólamaira (figyelem!: az ellenzéki Fidesz politikájának bölcsőjéről van itten szó), amelyeknek a betetőzése végül is a 2002-es száz napos program és az egyszeri 19000 forintos nyugdíjasvásárlás lett. Ki vitathatná, hogy az éles kritikák ellenére érdemes volt kitartani az ország érdekében? Ésszerűen senki.

  Nem tudom, hányan emlékeznek az ún. pártingatlan-törvényre? Az első Orbán-kormány alatt, 2000-ben elfogadott jogszabály célja az volt, hogy az MSZP-t jó tíz évvel a rendszerváltozás után ingatlanügyben einstandolja (értsd: az állam elvegye annak sok száz ingatlanát és más célra hasznosítsa, vagy más pártok között szétossza). Aktuálpolitikai értelemben érthető és elfogadható, racionális lépés volt? Minden bizonnyal. Érdemes volt a súlyos ellenzéki- és sajtókritikákba beleállni? Nem is kérdés.

  De mégis mi a helyzet a médiatörvénnyel? Milyen jövőbe mutató cél szentesíthet vagy tehet elfogadhatóvá egy ekkora ellenállást, ráadásul mindezt nemzetközi színtéren? A soros uniós magyar elnökség kezdetén? Én, akárhogy is keresem, nem találok rá ésszerű magyarázatot. Semmilyen társadalompolitikai, pláne nem költségvetési szempont nem indokolta (még a '86-os sajtótörvény hatálya sem) a törvény ilyen gyors parlamenti áteröltetését és annak foggal-körömmel történő védelmezését.

Orbán Viktor, Európai Parlament, Strasbourg, 2011. január 19.

  A felfokozott légkörben előadott tegnapi beszédében a magyar kormányfő hozta a tőle megszokott formát. Egyszerre volt határozott és harcias, érvelő és szuggesztív, lehengerlő és agresszív. És miközben Orbán nyáron elhangzott kormányprogramjának kritikáira adott válaszával, annak tónusával és tartalmával is teljes mértékben azonosulni tudtam, addig a tegnapi viszontválaszok vegyes érzéseket váltottak ki. Ahogy néztem Orbánt, az a vezető jutott eszembe, aki értetlenül szemléli a körülötte zajló eseményeket, és aki a védhetetlent ebből az értetlenségből adódóan feszült tónusban védelmezi, de akinek a felindultsága részben érthető és a különböző túlzó, személyeskedő, az országot becsmérlő jelzők forgatagában jól állja a sarat.

  Kérdés, hogy összességében Orbán tegnapi teljesítménye erősítette vagy éppen gyengítette-e a kétkedők hangját, segítette-e Magyarország ügyét, javított-e valamit az ország utóbbi hetekben megtépázott hírnevén? Egyelőre nem tudjuk, de a következő hetek választ adnak erre is.