„And I have no compass, and I have no map, and I have no reasons, no reasons to get back
And I have no religion, and I don't know what's what, and I don't know the limit, the limit of what we've got” (U2 - Zooropa)
Az írek legkelendőbb exportzenekara már 1993-ban megmondta a frankót Európa-ügyben: amikor még a kettővel (hárommal, néggyel) ezelőtti európai álom, a maastrichti szerződés lázában égett az Óvilág, ketyegő-csilingelő futurista krónikát írtak Brian Enóval a kaotikus, útját kereső Európáról. Eltelt egy nemzedéknyi idő, és még mindig itt tartunk. 2010-2011 fordulóján újra felbolydult az európai állatkert, kiutat keresve a csapdahelyzetből.
Válságban az eurózóna: ettől hangos a nemzetközi sajtó és politikai élet. A 2002-től valósággá váló közös európai pénznem a 2008-ban kitörő gazdasági világválságig tudott biztosnak tűnő lábakon állni, a krízisben viszont újra előkerültek a szőnyeg alá sepert problémák.
A legnagyobb gond ezek közül az euró rendszerének féloldalassága: monetáris uniót teremtettek fiskális unió nélkül. Közös pénznem önálló tagállami költségvetési politikákkal? Ez a furcsa hibrid csak a világgazdaság pénzbősége idején tudott működni, a válságban azonban fény derült a tagállamok teljesen eltérő helyzetére és lehetőségeire. A németek és az északiak többsége, köszönik szépen, jól vannak: szigorú költségvetési politikával, folyamatos takarékossággal és magas termelékenyéggel sikerrel vészelték át a legrosszabb időszakot. Ezzel szemben a peremvidéki PIIGS-államok (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország és Spanyolország) különböző módokon, de mind súlyos helyzetbe lavírozták magukat fegyelmezetlen költségvetési politikáikkal, félresikerült bankmentéseikkel, válságkezeléseikkel, elavult szerkezetű közigazgatásukkal és gazdaságukkal. 2010-ben Görögország, majd Írország dőlt ki a sorból. 2011-ben felkészül Portugália, Spanyolország és Olaszország?
A legrosszabb forgatókönyvekre igyekszik felkészülni az Európai Unió is. Az átmeneti, majd 2013-tól állandó stabilitási mechanizmus, a magyar elnökség alatt induló európai szemeszter (amelyben a tagállamok bemutatják egymásnak és egyeztetik költségvetési terveiket), a Bizottság és esetleg az Európai Központi Bank által gyakorolt leendő szigorú költségvetési ellenőrzési politika mind azt a célt szolgálják, hogy újra egyensúlyba hozzák az eurózóna és csatolt részeik széttartó gazdasági és költségvetési politikáját.
Erről sokat beszél a sajtó és a politikai szféra. Kevesebbet azonban a következményekről: az, hogy a tagállamok kötelesek lesznek egyeztetni költségvetéseikről, valamint Brüsszel a tervek szerint ellenőrzési, netán szankcionálási jogokat kap majd a felelőtlenek megfegyelmezésére, egy régen vitatott, de sokáig álomnak (sokak által rossz álomnak) tartott új rend, az Európai Egyesült Államok felé mutat. Hiszen ha egy tagállam kormányzata nem dönthet önállóan a költségvetéséről (persze a maastrichti kritériumok, és pl. Magyarország esetében a nyáron kőbe vésett hiánycél már ebbe az irányba mutatnak), akkor az bizony az európai integráció egy újabb szintjét jelenti.
Magyarország ebben a kiélezett helyzetben veszi át pár nap múlva az EU elnökségét. Kérdés, hogy az EU félmilliárd polgára mikor érti meg a mindannyiunkra váró fordulópont jelentőségét, és mi lesz rá a tagállamok politikai életének és társadalmainak reakciója? Mivel nem vagyok sem páneurópéer idealista, sem főállású euroszkeptikus, aggodalmak helyett meglehetős kíváncsisággal várom a következő éveket, amelyek sorsfordítóak lehetnek Európa jövőjének szempontjából.
Írtam erről pár sort tavaly: „A hősies - de vérben forgó - római köztársaság után évszázadokig tartott Róma derűs alkonya az egymást gyorsan váltó császárok alatt, akiknek egyre ment, ki miben hitt, amíg a birodalom érdekeit nem veszélyeztette senki. Bánnánk-e, ha Európa erre a sorsra jut? Vagy jobb lenne szétesni, egymás ellen fordulni és egyesével feltörekvő hatalmak prédájává válni? Túl hamar megszoktuk és el is felejtettük a szabadság ízét. Lehet aggódni a demográfiai zuhanás miatt, de arra egyszerű a válasz: Európa, szeretkezz, ne háborúzz. Lehet ábrándozni hősies korokról vagy azok hiányáról, de ha lehet, én inkább békében és szabadságban élném le életemet errefelé, az európai történelem külső övezetében. És ha lehet, leendő gyerekeimnek és unokáimnak is jusson ez a sors, a barbárok pedig addig várjanak a kapuk előtt.”
A lecke most újra fel van adva a kontinens urainak: egységesülés vagy széthullás, ez Európa válaszútja. Az utóbbi hónapok történései és a magyar elnökség tervezett menetrendje mind az előbbi irányába mutatnak. Az EU nagyhatalmai eltökéltnek tűnnek a monetáris unió fenntartására és az elbukó tagállamok megmentésére. Paradox módon a kurucosságra hajlamos magyar jobboldalnak és a kormányzatunknak ugyanaz az érdeke, mint Európának, amit nem győz hangsúlyozni Orbán Viktor és Martonyi János.
Stabil közös piac és gazdaság ugyanis csak a prudens, takarékos költségvetésekre és azok összehangolására, és másik oldalról a fegyelmezetlenek kordában tartására és szankcionálására épülhet. Milyen jó lett volna Magyarországnak, ha az EU akar és képes is fellépni (a túlzottdeficit-eljáráson túli eszközökkel is) a gyurcsányi trükkök százai ellen, hiszen úgy hazánk gazdasága is jobb kondícióban nézhetett volna szembe a válsággal.
Hogy milyen lesz az elnökségünk fogadtatása? Nincs erre biztos recept: pár héttel ezelőtt a Heti Válaszba írtam az EU-elnökségek buktatóiról: „Az elnöklő tagállam súlya, uniós tapasztalatai, jó vagy rossz híre, a belpolitikai helyzet szilárdsága, az uniós közhangulat és a világpolitikai helyzet egyaránt fontos összetevők a sikerhez. A lisszaboni szerződés miatt azonban új, még kevés tanulsággal szolgáló rendszerben működik együtt az Európai Tanács állandó elnöke és a hagyományos EU-elnökség (vagyis az Európai Unió Tanácsának soros elnöksége).” E posztnak nem témája a médiatörvény, de ki kell arra térni: a magyar kormányzat elleni európai sajtó- és részben politikai össztűz a lehető legrosszabb pillanatban érte hazánkat: a cikkben említett feltételek romlottak a vita hatására. Nos, innen szép nyerni. Az elnökség sikere nem csak a magyar kormány, hanem egész hazánk és Európa érdeke is.
