„Ahogyan annak idején a partizánok vagy a "pesti srácok" indultak hirtelen szaporodásnak - mikor minek volt konjunktúrája - úgy később egyre többen emlékeztek úgy, hogy teát vittek a taxisoknak. Kíváncsi lennék, ma vajon hányan mondanák. És hányan főznének igaziból, ha ismét sor kerülne rá?”

  Így végződik Veress Jenő édesbús visszaemlékezése a 20 évvel ezelőtti taxisblokádról a Népszavában. És az ugyan igaz, hogy a partizánoknak és a pesti srácoknak (amúgy minek az idézőjel?) megvolt a maga konjunktúrája, de elég elolvasni dobray kolléga összeállítását, hogy kiderüljön: a taxisoknak nem volt soha, vagy ha mégis: az kemény két napig tartott. Azt a néhány unatkozó nyugdíjast, aki valóban teáztatta a taxisokat, ugyanúgy hadd ne lássam már társadalmi támogatottságnak, mint azt a néhány unatkozó nyugdíjast, aki ott teázgatott a Demokratikus Koalíció sátorbontásánál.

  Miért is lett volna: ki magasztal olyanokat, akik rendőrnek érzik magukat attól, mert van egy nyüves CB-rádiójuk? Kinek szimpatikusak azok, akiket Árpi bácsi vesz oltalmába? Ki rokonszenvez olyanokkal, akik miatt két nap alatt gyakorlatilag összeomlik az állam és a karhatalom maradék tekintélye? Ki bír olyanokat, akik megbénítják a várost, nagy nehezen engednek át mentőket a blokádon és akik miatt csak metróval lehet átjutni Pestről Budára? Ki kedveli azokat, akik között szép számmal voltak beépített állambiztonságiak? És ami a legjobb: ki zár a szívébe olyanokat, akik mindenkit megvágnak, akit csak lehet, majd egy teljesen ésszerű áremelés miatt elkezdenek egy több napos, városbénító hisztit?

  Most pedig végképp nincs konjunktúrájuk, mert a „teaforradalom” nem rég falta fel gyermekeit, momentán épp a maradékokat piszkálja ki a fogai közül. A taxisblokád ugyanis pontosan olyan, mint a zsákutcás, rendszerváltás utáni liberalizmus: nekem mindent szabad, neked meg azt, amit én gondolok. Nem véletlenül pattantak a barikádokra a körünkből szerencsésen eltávozott SZDSZ prominensei. Hiába, akkor még ők vitték az utcára a politikát... Emberkedtek és keménykedtek, de a katonaság maradjon szépen a helyén, a rendőrfőnök pedig mondjon csak le, ha rendet kell tennie. Különben is: mi az hogy rend? 

  A szocialista rend után (tudvalevő, hogy a szocialista, mint azt Czakó Gábor leírta, nyelvtani kategória: fosztóképző) nem csoda, hogy csak a szocialista valósághoz volt hozzászokva az ország, az pedig szintén fényévnyire van az eredetitől. Vannak persze, akik ma is ebben élnek, ők tartják hungarikumnak a kormánypárti tüntetést. Nem az: 1968-ban, Párizsban is az utcára mentek Charles De Gaulle hívei, mert tele volt már a micsodájuk attól, hogy „egymásra talált a munkásosztály és a szabadságszerető diákság”, magyarán elkezdett hőbörögni néhány proli és pár száz suttyó ingyenélő. Kis országnak kis hatvannyolc jár: ez volt a mi taxisblokádunk.

  Jókedvű népfelkelés, 2006 vicsorgása nélkül - írja Gyémánt Mariann, az 1873-as alapításúban. Volt vicsorgás 20 éve is, ne tagadjuk. Talán az fáj, hogy 2006 után - a taxisblokáddal ellentétben - már nem megy sem az amnesztia, sem az amnézia?

  És ha már idekerültek a franciák. Ha a taxisblokád figurái a pesti srácok örökösei, akkor a mindenkori gall sztrájkolók pedig vagy 1789, vagy 1968 követői. Miért is bénították meg legutóbb a sztrájkolók Franciaországot? Mert két évvel tovább kell dolgozniuk és ezt nem akarják: igen, ez az analógia stimmel, hatvannyolcasaink sem szerették túlzottan a munkát.

  De ötvenhat nem azért robbant ki, mert bárminek is felment volna az ára. És akkor nem az történt, hogy leállt négy napra állt az élet, hanem újraindult, még ha csak tizenkét napra is.