Az előző két rész alapkérdésének megválaszolásához – mit tett hozzá Erdélyhez az, hogy két emberöltőnyi ideje Románia része – nézzük meg kissé részletesebben: mi történt velünk a kommunizmus alatt? Mert szerény véleményem szerint mai problémáink java részének a gyökereit ott kellene keresnünk. De nem keressük, nagy a hallga, mintha atyáink és anyáink valamiféle kollektív amnéziában szenvednének. Pedig az (ön)viktimizálás bizonyos mértékig jogos (erre nézve lentebb bőségesen találunk adalékokat). Ezért tűnik számomra értelmesnek a felvetés: miért nem kerültek elő 1989 után a fiókból a nagy és felszabadító erővel bíró művek? Másképpen megfogalmazva: miért történelmi vakfolt az erdélyi magyarság számára az 1989 előtti korszak? Talán mert mi magunk is zsarnokság voltunk, ehhez kis adalék a cím: a Ceauşescu által 1976-ban feltámasztott, a népi kultúrát propagálni, de tkp. a személyi kultuszát kiszolgálni hivatott Cântarea României elnevezésű évenkénti országos fesztivál nevét is túlfordítottuk: szó szerint Románia megéneklése lenne, de a magyar propagandisták gyorsan áttették többes szám első személybe. Megénekeltük Romániát, és egyikünk sem volt velszi bárd.

  A blogbejegyzés kereteit messze meghaladja az érdemi történelmi visszatekintés (így is hosszú lesz), akit érdekel, a hivatalos kurzuson túl – esetleges értelmezési támpontokként – olvashat egy tömör összefoglalót Bárdi Nándortól az első világháborút követő rendezési tervekről, vagy tágabb – geopolitikai – kitekintőt is végigrághat Molnár Gusztávtól az erdélyi kérdésről. (Mindkettőben találunk továbbgondolásra késztető részeket.) Továbbá aki részleteiben szeretne tájékozódni mindennapjainkról, az böngészgesse Vincze Gábor történeti kronológiáját az 1944 és 1989 közötti évekről. A magam részéről most a sokat emlegetett, ám kevesek által olvasott Tismăneanu-jelentés magyarokkal foglalkozó fejezetét venném át (magyarul egészében megtalálható itt), már csak azért is, mert Traian Băsescu államelnök ennek alapján nyilvánította bűnösnek a kommunista rendszert, ezt a román parlament kis cirkusszal körítve elfogadta, szóval szó nem érheti a ház elejét.

  A Tismăneanu-jelentés szerint a magyar kisebbség szempontjából a romániai kommunista rendszer korszakolását a Román Kommunista Párt [RKP] (illetve [1948–1965 között] a Román Munkáspárt – RMP) nemzetiségpolitikájában végbement fontosabb irányváltások határozzák meg: a prioritások felülvizsgálata a párizsi békeszerződés 1947. február 10-i aláírását követően, az 1956-os magyarországi forradalom, Gh. Gheorghiu-Dej halála, a Ceauşescu kisebbségi politikájában alkalmazott engedmények időszakának vége és a nemzeti kommunizmus programja meghonosításának kezdete 1972-ben. És bár tudom, hogy egy poszt halála, ha teletűzdeljük idézetekkel, abban ma már aligha bízhat bárki, hogy a belinkelt háttéranyagot végig is böngészik a T. Olvasók. Ezért alább a Tismăneanu-jelentés egyfajta kivonata olvasható (nem akarok idegen tollakkal ékeskedni, tehát kalap megemel az egyébként magyar kutatók előtt, köszönjük a munkájukat; a szögletes zárójeles megjegyzések viszont tőlem származnak). Korántsem teljes a problématérkép. De talán közel visz ahhoz, hogy megfejtsük: mit tett hozzá Románia Erdélyhez az eltelt két emberöltő alatt.

  ott van a nászi ágyban (1945–1948)

  A start mindenesetre érdekesre sikeredett. A kezdetekkor a román kommunisták a hatalmi kulcspozíciókat akarták megszerezni, és ebben segített nekik a Magyar Népi Szövetség (MNSZ), amely önkényesen az egész magyar kisebbség kizárólagos politikai képviselőjének nyilvánította magát. Az MNSZ erre a szoros kapcsolatra építve programot dolgozott ki, amely többek között a következő elvárásokat tartalmazta: arányos képviselet biztosítása a kormányban; önkormányzat azokban a közigazgatási egységekben, ahol a magyar lakosság meghaladja az 50%-ot; a magyar nyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben; magyar nyelvű oktatás az elemi iskolától az egyetemig; a magyar egyházak jogegyenlősége a Román Ortodox Egyházzal; a magyar kulturális intézmények fennmaradásának lehetővé tétele és állami támogatása; a nemzeti jelképek korlátozás nélküli használata. [Szűk fél évszázaddal később ugyanezek a kérések merültek fel, jelentős részük érdemben mai napig nem oldódott meg.] Ugyanakkor az MNSZ 1945-ben Marosvásárhelyen elfogadott egy nyilatkozatot, amely kimondta, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem elsősorban a demokrácia megerősítésétől, a nemzetiségek jogegyenlőségének megvalósításától függ. [Román-magyar alapszerződés, uniós integráció, khm.]

  Vállvetve építettük a népi demokráciát, cserébe az RKP elfogadta, hogy a magyar kisebbség ne egyénenként, hanem az MNSZ által képviselt közösségként integrálódjon a román államba. [Az erdélyi nemzeti oldal úgy véli: az 1993-as neptuni találkozón az RMDSZ nemhivatalos tárgyalóküldöttsége hasonló paktumot köthetett. És a kisebbségi törvény jelenlegi tervezetének vitát kiváltó elemei is hasonló szellemben fogantak. Vegyük figyelmezetésnek, hogy 1953-ban az MNSZ – amikor már nem volt rá szüksége a hatalomnak – központi parancsra megszüntette önmagát?] Ekkoriban hozták létre a később Bolyai Egyetemnek elnevezett magyar felsőoktatási intézményt is, ám a kolozsvári egyetemmel (1944-ben: Magyar Tudományegyetem) való jogfolytonosságát nem ismerték el, így ennek az infrastruktúráját a szintén ekkor alapított Babeş Egyetem vehette át.

  Nos, a párizsi békeszerződés után hamar megváltoztak a prioritások, a népi demokrácia magyar gründolói egykettőre sovinisztákká váltak a kommunista tisztogatók számára, beindult a románosítási kampány. [2008-ban, az uniós csatlakozást követő kormányalakításkor az RMDSZ kikerült a hatalomból, tüntettünk is ezerrel az etnikai tisztogatások, vagyis a dekoncentrált intézmények vezetőinek leváltása ellen. Markó elnök úr nagyívű esszében gondolkodott az etnikai paktum mibenlétéről, húsz év után is rá tudtunk csodálkozni, hogy a politikai alkuk során bótolt státusok nem nyugdíjas állások.]

  És 1947 nyarán megkezdődött a román államtól viszonylagos gazdasági függetlenséget biztosító közösségi intézmények felszámolása.

  Ennek érdemesebb egy kissé bővebben utánamenni, mert a közösségi tudatban a kollektivizálás (=téeszesítés) rémálma maradt csupán meg, pedig sokkal szerteágazóbb a történet.

  A folyamat vázlatolva: a CASBI (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár) helyi szervei a nemzetközi jogban ismeretlen vélelmezett ellenségek kategóriát tetszés szerint alkalmazták, gyakorlatban az ilyenként azonosított személyek nagy része magyar vagy német volt, javaik pedig (házak, földek, vállalatok stb.) a CASBI felügyelete alá kerültek. Az ellenséges vidéki javakról készült egyik jelentés szerint, ezek nagy része a számottevő kisebbségi lakossal rendelkező megyékben volt: Temes-Torontálban, Háromszéken, Maros megyében.

  Az 1945-ös agrárreform az 50 hektár feletti földdel rendelkező „földbirtokosokat” célozta, de a törvény további kisajátítandó csoportokat is feltüntetett, mint az „abszentisták”, a „kollaboránsok” és a „menekültek” körét. Ezeknek a csoportoknak a meghatározása pontatlan volt, és a gyakorlatban csak a magyar vagy német nemzetiségű román állampolgárokat sújtotta. [...] A Mezőgazdasági Minisztérium egy 1946. évi jelentésében például az szerepel, hogy Kolozs megyében a kisajátított földterület 87%-a magyar nemzetiségűek tulajdonát képezte, míg a földosztásban részesült magyar nemzetiségűek számaránya mindössze 35% volt. Hasonló volt a helyzet Maros megyében is (72%, illetve 36%).

  1945-ben betiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezeteket. Ilyen feltételek mellett 1947 júliusában a magyar szövetkezetek kényszerből egyesültek a szövetkezetek állami központjával, majd 1950-ben mindent maga alá gyűrt a CENTROCOOP. 1948-ban a közbirtokosságok erdőit vette át az állam, a közbirtokosságokat pedig felszámolták.

  Az 1948-as tanügyi reform következményei egy teljes, a felekezeti tanintézményeken alapuló oktatási hálózat felszámolását jelentették: a reform következtében 468 katolikus, 531 református, 34 unitárius, 8 evangélikus iskolát államosítottak, javaikkal együtt.  A tanügyi reformmal felszámolták azt a párhuzamos struktúrát, amely 1945-től egy relatíve autonóm anyanyelvű iskolai hálózatot biztosított.

  És így tovább…

  Ide tartozik még: 1947–1948-tól kezdődően szinte lehetetlenné vált a Magyarországra való utazás, a két „szomszédos és baráti” állam között valóságos vasfüggöny ereszkedett le.

  szögesdrótnál jobban / butító szólamokban (1948–1956)

  Az 1948–1956 közötti intervallumot a Tismăneanu-jelentés a sztálini típusú integráció időszakaként címkézi, a nemzetiségi kérdés helyett az osztályharc válik kulcsfogalommá. A Petru Groza nevével fémjelezhető elmozdulás következményeképpen a kisebbségeket laza csuklómozdulattal kollektív bűnösséggel vádolták meg, és kinyilvánították, hogy az együtt élő nemzetiségek problémáit minden esetben alá kell rendelni a proletariátus elsőbbséget élvező feladatainak.

  1952-ben létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, a Szovjetunió nyomására, anélkül, hogy erre a magyar lakosság köréből bármilyen javaslat érkezett volna. A tartomány igazgatási módja pusztán etnikai összetételében tért el Románia más tartományainak az igazgatásától. A tartomány fiktív autonómiája tulajdonképpen a magyar kisebbség politikai és társadalmi integrációjának volt az eszköze, a magyar kulturális és felsőoktatási intézményeknek a tartomány belsejébe való koncentrálása által. Ez implicit módon azt is jelentette, hogy más vidékeken, beleértve a Kolozsvár környékén élő magyarokat, megfosztották az általuk követelt nyelvhasználati és oktatási jogok gyakorlásától, ideértve a korábban megadott jogokat is. A MAT-ot 1968-ban számolták fel, amikor egy újabb közigazgatási-területi felosztással három utódmegyét hoztak létre: Maros, Kovászna és Hargita megyét.

  [Ma – uniós direktívákra hivatkozva – a fejlesztési régiókkal játszadoznak a fiúk a parlamentben, a decentralizáció divatszavát meglovagolva Traian Băsescu csak az ún. caracali modellről hajlandó tárgyalni az autonómia kapcsán.]

  Ebben az időszakban folytatódik – a közösségi javakat fokozatosan az állam tulajdonába juttató államosítási hullámok következtében – a magyar közösség pozícióinak gyengítése mind gazdasági értelemben, mind társadalmi és kulturális szempontból.

  a cellafal-fehéren / bezáró hóesésben (1956)

  Egészen a legutóbbi időkig nem volt része az erdélyi legendáriumnak, hogy az 1956-os magyarországi forradalomnak Erdélyben/Romániában is volt visszhangja (a Biszku-film erdélyi vetítése után született vélemények is erről tanúskodnak). Kevés kivételtől eltekintve eleddig október 23-án vigyázó szemeinket Pestre vetettük, szép volt, fiúk, csak semmi félelem – viszont a mi 1956-os hőseink rehabilitálása azóta sem történt meg.

  Erről egy kicsit bővebben idézek:

  Az 1956-os forradalom eszméivel való szolidaritás kifejezése mellett a budapesti események újabb ösztönzést adtak arra, hogy újraélesszenek, illetve létrehozzanak olyan szervezeteket, amelyek a kommunista rendszer megdöntését tűzték ki célul. A legismertebb erdélyi esetek a következők: a bánsági római katolikus pap, Szoboszlay Aladár által vezetett interetnikus hálózat, amely egy román-magyar-osztrák konföderáció létrehozásáért küzdött, a Habsburg Monarchia mintájára; a marosvásárhelyi hivatalnok, Ioan Faliboga által vezetett csoport; a Sass Kálmán református lelkész és Dobai István jogász által vezetett csoportok; az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség (EMISZ), a Székely Ifjak Társasága (SZIT), a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ) ifjúsági szervezetek.

  Mindezeket a próbálkozásokat a Securitate felfedezte, a résztvevőket pedig rendkívül kemény megtorlásnak vetették alá. 1957 januárja és 1959 júliusa között 9978 személyt ítéltek el, közülük legalább 43-at halálbüntetéssel sújtottak.  A Securitate irattárának dokumentumai tanúsítják, hogy a magyar kisebbség túlreprezentált volt mind a letartóztatottak (körülbelül 4000 személy), mind a kivégzettek (13) számát illetően. A magyar vádlottak pereiben a legszigorúbb büntetéseket a Kolozsvári Katonai Törvényszéken mondták ki, ahol paradox módon a magyar származású őrnagy, Macskási Pál elnökölt. 1957–1959 között a Bolyai Egyetem több mint 30 diákját és tanárát tartóztatták le és ítélték börtönre vagy kényszermunkára. Az 1957–58-as egyetemi év végén az erdélyi egyetemi központokban több száz magyar diákot zártak ki a felsőoktatásból.

  egyetlen munkatábor (1957–1965)

  Az 1956-os megtorláshullámot több mindenre felhasználta a román hatalom: többek között ennek is következménye a Bolyai Egyetem 1959-es beolvasztása a Babeş Egyetembe, Ion Iliescu – fordulat utáni többszörös államfő – aktív hozzájárulásával. És ekkor kezdte a román titkosszolgálat istenigazából kiépíteni az informátori hálózatát, érdekes adalék: bár országos szinten a magyarok sohasem voltak túlreprezentálva, az 1950-es évek elején a magyarok és a magyarul beszélő zsidók aránya a Securitatén belül jelentős volt (1950-ben az összes alkalmazottból csak 247 tiszt, azaz 6,2% volt magyar; számuk enyhén növekszik 1956-ban, amikor is 7,7%-ot tesz ki, majd fokozatosan csökken 1958 után).  A Belügyminisztérium egyik titkos kimutatása szerint 1958-ban a MAT-ban dolgozó operatív tiszteknek körülbelül a 70%-a volt magyar nemzetiségű. Az 1960-as évek elején a legtöbb magyar származású tisztet és altisztet tartalékállományba helyezték vagy elbocsátották.

  Kiemelt célpontjaik: a pedagógusok és a papság.

  [Utóbbiaknál – legalábbis a protestáns egyházakban – mostanában elindult valamiféle átvilágítás, elég nagy belső ellenállással. Az előbbiek, illetve mindazok esetében, akiket az ántivilágból örökölt kategóriával értelmiségként szokás emlegetni, nagy a csend. Elszánt magánkutatók néhanapján feldobnak valakit, és ha eléggé szent tehén volt az illető, akkor botrány van, de csak mintha a celebek lépnének félre.]

  1956 júliusában kezdték el a román és a magyar tannyelvű iskolák összevonását, valamint a magyar alsó- és felsőfokú oktatási intézményekben román oktatási nyelvű osztályok létrehozását. Román igazgató, iratok románul, román nyelven tartott gyűlések, ami belefért. A kisebbségek nyelvén zajló szakoktatás pedig maga a hiány: bár az 1970-es évek elején létrehoztak néhány nemzetiségi osztályt a szakoktatási intézményekben, azokat pár év múlva megszüntették, vagy átalakították román tannyelvű osztályokká.

  [Talán nem meglepő, hogy manapság a román osztályok kérdése összekapcsolódik a cigányproblémával. Koltón például a román osztályokat cigányokkal töltötték fel, és az idők során sikerült nekik egy majdnem színmagyar faluban román iskolát összerakniuk. Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi többek között az Alsó-Nyikó mentén is, lesz még ebből Székelyföldön rövid- és középtávon probléma.]

  Ugyanezek a tendenciák figyelhetők meg a felsőoktatásban is. 1955-től kezdődően már nem lehet beiratkozni a Kolozsvári Agrártudományi Intézet magyar szakára, 1959-ben pedig felfüggesztették az összes tantárgy magyar nyelvű oktatását. 1962-ben román tagozatot hoztak létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet keretében, ezt követően a gyakorlati tantárgyakat az Intézetben csak román nyelven lehetett hallgatni. 1976-ban a szintén marosvásárhelyi székhelyű Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán is megnyitották a román tagozatot. Az 1985–1986-os tanévtől kezdődően a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti és a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben megszűnt a tantárgyak magyar nyelvű oktatása, és felszámolták mindkét intézmény magyar tagozatát.

  [Az anyanyelvű felsőoktatás kérdése napjainkban sem kielégítő: a fentebb felsoroltak közül az orvosin hivatalosan kétnyelvű – román és magyar – oktatás folyik, ugyanígy a marosvásárhelyi – most már – művészeti egyetemen is (Kolozsváron magyar a színi, illetve a BBTE-n teatrológiát is oktatnak). Az állatorvosisok továbbra sem tanulhatnak magyarul, a művészek pedig ne függjenek a nyelvtől, dörmöghet a mindenkori román oktatáspolitikus, náluk nagyon esetleges, hogy van-e magyar nyelvű tanár, és az épp milyen nyelven oktat.

  Önálló magyar karokról még a korábban említett Babeş-Bolyai Tudományegyetemen sem lehet szó, és itt jön a poén: bár legutóbb a magyar rektorhelyettes eléggé büszkén bejelentette, hogy sikerült a magyar szakokat, tanszékeket a román megfelelőiktől külön akkreditáltatni, továbbra sem látni akaratot az önálló magyar kar létrehozására. Mondjuk, az egyetemi csúcsvezetésben helyet kapó professzorok szervilizmusán nem csodálkozom, más esélyük hatalmi pozícióba kerülni nemigen lenne (például amennyiben kizárólag a magyar oktatói kar választaná őket, aligha díszelegnének ott). Viszont az önálló magyar karok érdekében folytatott többszörös aláírásgyűjtések kudarcai után az a benyomás alakult ki, mintha a BBTE magyar oktatói nem akarnák az önálló karokat. Hogy miért alakult ez így, arra nézvést több magyarázat is fennforog, ami a lényeg, hogy a húsz évvel ezelőtt célként megfogalmazott önálló Bolyai Tudományegyetem létrehozását nem bíznám rájuk. A magyar állami finanszírozásból tíz éve létrehozott Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, valamint a Partiumi Keresztény Egyetem talán képezheti az önálló magyar egyetemi rendszer gerincét, ám ahhoz rengeteg pénz kellene, hogy minden szakot – a fentieket is! – le lehessen fedni.]

  mintha nyitva az ablak / s bedől a dögszag (1966–1971)

  1965-ben meghal Gheorghiu-Dej, Vezérnek bejelentkezik Nicolae Ceuşescu, aki az 1965-ös IX. Kongresszuson kijelenti: a nemzetiségi kérdés véglegesen megoldódott. És amíg a Kárpátok Géniusza el nem megy Kínába egy kis gyorstalpalóra, senki nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is ért ez alatt. Egyfajta enyhülés következik. Létrejön a Magyar (illetve Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, amelynek központi bizottságában a jelentősebb értelmiségiek kapnak helyet, de ezekről a tanácsokról hamar kiderül, hogy fügefalevélnek se kellenek a későbbi nacionálkommunista pártideológia dákoromán fáján, hogy megfelelőképpen képzavarosak legyünk.

  1970-ben alapítják azokat az intézményeket [sic!], amelyek nagy hatást gyakorolnak a magyar kisebbség kulturális életére, mint például a Kriterion Kiadó, a Román Televízió magyar adása/szerkesztősége, A Hét című kulturális hetilap.

  [Ezekről az időkről manapság egyébként többet beszélünk, hiszen valóban születtek értékek. Aki járt már erdélyi lakásban, láthatta a Kriterion sorozatait a könyvespolcon, a kötelező penzumok mellett ritka jó irodalmat adtak ki olcsón, nagy példányszámban. A korábbi – és későbbi – évekhez képest szellemi pezsgésről beszélhetünk (Forrás-nemzedékek, Bretter-iskola Kolozsváron stb.), veretes szövegek születnek. A rendszert viszont senki nem akarja megdönteni, legfeljebb reformálnának, ha már, hát erre tesz pontot a Ceauşescu Kínából és Észak-Koreából hazatérve.]

  ha magadban beszélgetsz (1972–1989)

  A Ceauşescu által kíméletlenül érvényesített nemzeti kommunizmus programja álcázás nélkül törekedett az etnikailag homogén állam létrehozására. Mindezt egyfelől az erőltetett asszimiláció módszerével kívánták elérni, másfelől szerepet játszott egy hallgatólagos egyezmény is, amely alapján a román állam megkönnyítette a Magyarországra való kivándorlást a „családegyesítés” céljából benyújtott áttelepítési kérelmek esetén. Az asszimilációs program fontos elemét képezte továbbá a még fennmaradt magyar nyelvű oktatási intézményeknek a fokozatos elsorvasztása, a magyarok bizonyos szakmákból és állásokból való kiszorítása, a magyar többségű erdélyi városok etnikai összetételének megváltoztatása, akárcsak a későbbi területrendezési, ún. „szisztematizálási” terv. A pártban, a hadseregben és a Securitatéban drasztikusan visszaesett a magyarok számaránya, csupán néhány, Ceauşescu bizalmasának számító káder tudta megőrizni pozícióját.

  Ehhez nincs mit hozzátenni.

  Talán még egy nagyon fontos adalék: a 63/1974. számú, a nemzeti kulturális örökségről szóló törvény előírásainak értelmében az állam tulajdonába kerültek a magán-, az egyházi és az iskolai gyűjtemények, valamint a kulturális intézmények gyűjteményei, az Államtanács 206/1974. számú rendelete pedig az Állami Levéltárak állományába utalta át minden felekezeti intézmény levéltárát és könyvtárát. Ezeknek a rendeleteknek az alapján a magyar egyházi levéltárak és könyvtárak – mind az esperességeké, mind a vidéki egyházközségeké – eredeti helyükről állami intézményekbe kerültek át, egyesek ezek közül súlyosan megrongálódtak a szakszerűtlen tárolás és a nem megfelelő kezelés következtében.

  mint víz a medret / követed és teremted

  Külön misét érdemel a román kommunista állampárt hadjárata a magyar történelmi egyházak ellen, az erről szóló részt érdemes majdnem teljes egészében idézni:

    A római katolikus egyház ellen nyíltan elnyomó politikát folytattak: 1948. július 17-én egyoldalúan felmondták a Vatikánnal kötött, 1929-ben ratifikált Konkordátumot, így kísérelve meg a katolikus egyház és a Szentszék közötti alárendeltségi viszony megszakítását. Az egyházi törvény (1948. augusztus 4.) megtiltott mindenfajta kapcsolattartást a külfölddel, és betiltott mindenfajta szociális, kulturális és oktatási tevékenységet az egyházon belül. A római katolikus egyház helyzete Márton Áron gyulafehérvári püspök 1949. június 21-i letartóztatása és 1951-ben életfogytiglani kényszermunkára való ítélése után tovább súlyosbodott. 1948–1964 között több mint 130 katolikus papot letartóztattak, adminisztratív eszközök és intézkedések útján büntettek, vagy kényszerlakhelyre száműztek. A gyulafehérvári teológiai szeminárium oktatási tevékenységét gyakorlatilag felfüggesztették, a Temesvári, Szatmárnémeti és Nagyváradi Egyházmegyéket esperesi kerületekké fokozták le. A szerzetesrendeket egyetlen rendelettel feloszlatták, elvették a római katolikus kolostorokat, a szerzeteseket pedig meghatározott, kényszerlakhelyként szolgáló kolostorokba zárták, például Désen és a Kovászna megyei Esztelneken. Ezzel párhuzamosan, a párt kezdeményezésére, más, katolikus lakosságú kelet-európai országok mintájára megalakítottak egy „Akcióbizottságot”, amelybe több mint 100, a kommunista rendszer politikáját támogató pap tartozott, akiket „békepapoknak” neveztek. Miután 1955-ben Márton Áront szabadon bocsátották, azonnali intézkedéseket hozott az Akcióbizottság felszámolására, és kiközösítette a kollaboráns papokat. Válaszként 1957 júniusától 1967-ig házi őrizetben tartották a gyulafehérvári püspöki palotában. 1970 és 1980 között a Gyulafehérvári Püspökség a passzív ellenállás politikájáról áttért a magyar közösség szellemi és nemzeti mozgósítására, szembeszállva a kommunista hatóságokkal, de a Bukaresti Érsekséggel is, amely a rendszerrel való együttműködést választotta.

  A magyar protestáns felekezetekkel való viszonyában a kommunista rendszer eltérő stratégiát alkalmazott. A lelkészeknek az MNSZ-be (1953 után pedig az RMP/RKP-ba) való bevonásával egyrészt a politikai integrálásukat, másrészt felekezeti és kulturális tevékenységük felügyeletét célozták meg, azáltal, hogy elismerték státusukat, és 1948-ban létrehozták az egyetemi szintű Protestáns Teológiai Intézetet Kolozsváron. Az egyházak autonómiájának a felszámolását, és azok ingó és ingatlan vagyonának az államosítását követően a protestáns lelkészek állami alkalmazottakká váltak. 1956-ig a biztonsági szervek elemzései rámutattak a protestáns felekezeteknek a kommunista állammal szembeni alapvető lojalitására.  A helyzet azonban radikálisan megváltozott az 1956-os magyar forradalom idején. A teológus hallgatók, illetve egyes fiatal lelkészek szolidaritása a magyarországi eseményekkel megtorlási hullámot vont maga után a magyar protestáns felekezetek tagjai ellen. A Protestáns Teológiai Intézet adatai szerint 1957 és 1964 között legalább 96 lelkészt és teológushallgatót tartóztattak le és ítélték el az állammal szembeni ellenséges, nacionalista megnyilvánulások vádjával. A protestáns egyházaknak a Ceauşescu-korszak első, ideológiai enyhüléssel jellemezhető szakaszában sem sikerült visszaszerezniük azokat a kiváltságokat, amelyeknek az 1950-es években örvendhettek. Ennek következtében a protestáns felekezetek döntő szerepet játszottak a kommunista állam kisebbségellenes politikájával szembeni kulturális ellenállás informális hálózatának a kialakításában.

  [Apropó, a magyar egyházak jogegyenlősége a Román Ortodox Egyházzal, ha még emlékszünk rá: a több mint 4000 templomból, ami becslések szerint 1989 óta felépült, legkevesebb 3000 az ortodox egyházhoz tartozik – miközben magyar történelmi egyházaink – a hatályos restitúciós törvény ellenére – mai napig pereskednek államosított ingatlanjaik többségéért.]

  ha eszel, őt növeszted

  Érdemes külön kitérni az ún. homogenizációs politikára is. A szocialista nemzet új, Ceauşescu által bevezetett fogalma az ország minden lakosa számára közös szellemiséget, mentalitást és kultúrát feltételezett, a kívánt végeredményt leleményesen sokoldalúan fejlett [multilateral dezvoltat] szocialista társadalomnak nevezték. A homogenizációs stratégiák részeként folytak a masszív betelepítések is, a nagyobb erdélyi városok etnikai összetételének megváltoztatására a Tismăneanu-jelentés kutatói az alábbi beszédes statisztikát tették közzé:

  Míg az erdélyi magyarok aránya az 1945–1989 közötti időszakban alig változott (1948ban 25%; 1966-ban 23,8%; 1992-ben 20,8%), a városi összlakossághoz képest az arányuk csökkenése drámai (1948-ban 39,7%; 1966-ban 26,8%; 1992-ben 13%). Míg a román lakosság növekedési ritmusa 310% volt az erdélyi városokban 1948-1966 között, és számuk ugyanebben az időszakban 547 000 lakosról 1 696 000 lakosra nőtt, a magyarok esetében ez a növekedési ritmus 61,4% (1948-ban 435 000 lakos, 1966-ban 702 000 lakos).

  Három jelentősebb város esetében ezek a folyamatok a következő módosulásokat eredményezték: Marosvásárhely: 1948 – összlakosság: 47 043; ebből román: 11 007; magyar: 34 943; 1966 – összlakosság: 80 912; ebből román: 22 254; magyar: 57 144; 1977 – összlakosság: 127 783; ebből román: 44 491; magyar: 81 234; 1992 – összlakosság: 161 216; ebből román: 74 549; magyar: 83 239. Nagyvárad: 1956 – összlakosság: 98 950; ebből román: 35 581; magyar: 58 424; 1977 – összlakosság: 170 531; ebből román: 91 925; magyar: 75 125. Kolozsvár: 1948 – összlakosság: 117 915; ebből román: 47 321; magyar: 67 977; 1956 – összlakosság: 154 723; ebből román: 74 033; magyar: 74 155; 1977 – összlakosság: 262 858; ebből román: 173 003; magyar: 86 215.

  [Az etnikai arányok ilyen mértékű felborulása mára egészen tragikussá vált: Marosvásárhelyen sikerült megfordítani a nemzetiségi arányt, a románok immár többségben vannak, Kolozsvár magyar lakossága – a 2002-es népszámlálás adatai szerint – 20 százaléknyit sem tesz ki. 2011-ben újabb népszámlálás következik – érdemes lesz összevetni, mondjuk, a székelyföldi, főleg a háromszéki adatokat a kilenc évvel ezelőttivel.]

  mindenki szem a láncban

  Eddig a Tismăneanu-jelentés a szokásosnál bővebb lére vett citálása. A következő részben kiengedném a kisördögöt a borkánból [a.m. befőttesüveg], hümmögvén: hol voltak mindeközben a magyarok? Mit szóltak mindehhez a csupagerinc és bölcs vezéreink, vagyis annak mennék utána, hogyan viszonyultak szellemóriásaink a romániai létmódhoz. A magyar kultúrára általában jellemző az irodalomcentrikusság, kisebbségi présben ez halmozottan érvényes. És most nem a Wass Albert-idézetek mai reneszánszára gondolok, hanem arra a közösségi élményre, aminek – az egyébként kanyargós pályafutású – Sütő András paraboláit nézve lehetett részese az erdélyi magyar (nem beszélve arról, hogy nem határmentén a fő információforrás – a recsegő rádió mellett – a bötű volt, a román közszolgálati tévéadó nem szögezte képernyők elé az embereket, hát olvastunk). És bár betűvetőink is megírták a maguk Géniuszt dicsőítő penzumaikat (állítólag a jobb szerkesztőségekben sorshúzással döntötték el, ki írja az aktuális Vezért), az összekacsintás/sorok között olvasás gyakorlata felmentette őket a szégyenérzet alól, az olvasók olybá vették, mint a május 1-jei felvonulásokat. Talán épp emiatt nem kerültek elő a fiókból 1989 után a nagy, katartikus művek: ha egyszer a szavak jelentésével megalkudtál, akkor már a cenzúrával is ki tudtál egyezni, akár öncenzúra árán is – egészen egyszerűen az a gyanúm, hogy amit megírtak, az nagyjából meg is jelent.