Fotó: tortenelemportal.hu
Erdélyben élni jó. Még akkor is, ha az erdélyinek lenni tartalmát többnyire az itt születtem dudorászós vállrándításával kenjük el. Erdélyben élni tényleg jó, dacára annak, hogy traszszilván atyáink örökéből aligépp mentettünk át valamit, a Kalotaszegi Köztársaság örökös elöljárója, Kós Károly ma az lenne, amit a kilencvenes évek közepén diákújságíró barátom úgy nevezett meg: romániai magyar UFÓ.
Trianon 90. és a II. bécsi döntés 70. évfordulóján, bő húsz évnyi európaizálódás után számomra különösen fontossá vált az erdélyiség mibenléte. Mert – titkos féreg foga – újra és újra szembesülök a kérdéssel: mit tett hozzá Erdélyhez az, hogy két emberöltőnyi ideje Románia része?
Az egydimenziós magyaroknak rögtön az elején jelezném: nem azt firtatom, hogy mit vettek el tőlünk a románok, továbbá a mi lett volna, ha történelmietlen virtuált felülírja nagyszüleim, szüleim élete és gyermekkorom emlékezete.
Székelyföldön születtem, ott nőttem fel, Kolozsváron eszméltem a nagybetűsre, jelenleg a Partiumban lakom. Az elmúlt három évben munkám során keresztül-kasul bejártam Románia Kárpát-kanyaron inneni részét, lélektérképem van mindarról, amit ma kartográfiai kényelemből mindközönségesen Erdélyként ismerünk.
És nem vagyok büszke sem arra, ami 1989 decembere előtt, sem pedig arra, ami a rendszerváltozás után történt, tegyük gyorsan hozzá: a mi cselekvő hozzájárulásunkkal.
Egész életem során tényként kellett volna elfogadnom, hogy Erdély Románia része; és hogy mentálisan és lelkileg nem tudtam elfogadni ezt a faktumot, talán annak is köszönhető, hogy román nyelvű földrajzkönyveken keresztül akarták belémverni az egységes ország képét. Ezt gyermekként nagyon utáltam, idegen nyelven egy számomra idegen országról kellett hosszú-hosszú adatsorokat bemagolnom. Idegen országról beszélek, mert egyfelől a kollektív történelmi tudatunk azt sulykolta: ez nem volt mindig így, másfelől az általam megélt valóság azt erősítette: most sincs így. (Csak zárójelben jegyezném meg: Magyarország is idegen ország volt akkoriban számunkra, valamiféle távoli Kánaán, ott laknak a magyarok, tudtuk; úgy vágytunk oda, hogy közben a nagy többségnek eszébe nem jutott végleg elhagyni a szülőföldjét – a kékmagyarság a kilencvenes évektől vált mérhető életformává.)
Semmi közöm nem volt a Kárpátokon túli részekhez, nem is érdekelt túlságosan, a nyolcvanas években Székelyföldön nem Romániában éltünk. Bukarest ugyan közelebb volt, mint Moszkva, de ugyanolyan távoli hatalomként viszonyultunk hozzá, mely hatalom nyelve a román, képviselői a milicisták. A hatalom magyar hangjai – minden rendű és rangú pártelvtársak – emberibbnek tűntek, nehéz úgy gyűlölni valakit, ha látod vasárnaponként kitérdesedett mackónadrágban autót mosni, és a fiával együtt ministrálsz.
Viszont beleégett a retinámba a térkép: ha Romániára gondolok, akkor Európa többi országától jól elkülönülten jelenik meg. Románia határainak sérthetetlenségét megalázó vámvizsgálatok erősítették fel bennem, mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha az átkelők bármelyikéhez közeledem.
Kolozsvárra kerülve találkoztam először életszerűen azzal, amit interetnikus környezetnek neveznek. Először éltem valóban kisebbségben! A többségi nemzet emberközeli megismerése következtében a zsigeri románutálat, persze, nem csapott át szeretetbe (és továbbra sem találok okot a rajongásra), de a kényszerű elfogadástól talán mostanra eljutottam odáig, hogy szeretném meg is érteni, mi történt velünk. Számunkra, erdélyi magyarok számára ennek alapkövetelménynek kell lennie. Mert úgy tervezni, mintha Erdély többségében nem románok lakta nagyrégió lenne, visszaüthet: egyfelől a központosított nemzetállam retorikáját igazolja a betelepített románok számára, másfelől előforduhat, hogy a regionalizáció bekövetkezte ütemtévesztésben talál bennünket.
Értelmetlennek tartom összebékíteni párhuzamos narratíváinkat, a román-magyar megbékélésnek nem az az útja, hogy közös mesét hazudunk magunknak. A manapság oly divatos és kényszeres európaizálódás lózungját sem húznám erre a törekvésre: az egyesülő Európa nem jelentheti azt, hogy kritikátlanul és feltételek nélkül betagozódunk a nagy európai metanarratívába, oszt' a legfőbb gondunk innentől kezdve az, hogy európaiak közt fehérek maradjunk (értsd: a kollektív jogok kérdése nehogy már a bevándorlás, vagy a cigány-ügy kapcsán merüljön fel Romániában).
Egészen egyszerűen: bárhová megyek Erdélyben, egy feszt Romániába botlok. Ebben, persze, semmi meglepő sincs: két emberöltő kegyetlenül hosszú idő. Ezalatt visszavonhatatlan dolgok történtek – a kérdés tehát továbbra is az, hogy mit tett hozzá Románia Erdélyhez?
(A kérdést megfuttattam a Fészbukon is. A következő részben az ott beérkezett, erdélyi ismerőseim által írt válaszokat foglalom össze.)
