Azzal, hogy Kispálék épp lehúzni készülnek a rolót, tovább kornyadozik az amúgy is meglehetősen szikes honi rockandroll ágazat. Mondom ezt annak ellenére, hogy soha nem látott mennyiségű fesztivál kerekedett határainkon belül. A baj az, hogy az a fránya mennyiség csak nem akar átcsapni. Az idei Művészetek Völgye két év zsákbanfutás után nagy visszatérésként lett eladva, ehhez képest Palya Bea volt nagyjából a fő attrakció, aki szerethető ugyan, de nem egy olyan önálló intézmény, hogy napokon keresztül izgalomban tartsa a nagyérdeműt. Szóda zenekar is volt, meg Mystery Gang, de pont ezek azok az előadók, akikbe ugyan belebotlik itt-ott az ember, de rákeresni a büdös életben nem fog.

  Azon a fesztiválon pedig, ahol a Rózsaszín Pitbull a húzónév, nyilván nem az önreflexív humort keresi a közönség, hanem a répát a hányásban. Az okádék egyébként akár egy alternatív kritikai megnyilvánulás is lehetne, ha nem tudnánk, hogy ez csupán a fesztiválozó szubkultúra legkisebb közös többszöröse. Alap. Ez jutott, s a hiányérzetet az olyan okos előadók sem képesek csillapítani, mint pl. az öregecskedő, de egyenletes színvonalt produkáló KFT, vagy a megélhető szövegekkel kísérletező 30Y. Hiába nyilvánvaló nagyjából a rendszerváltozás óta, hogy a polgárpukkasztás már kevés, mégis rengeteg a kísérletező kedvű fiatal. Modorosság, másolás, malackodás. Három M. Ez lett a szakma válasza arra a bizonyos három T-re.

  Tudva, hogy a hétfőn búcsúzó pécsi zenekar magasra tett lécet hagy hátra, talán igazságtalannak tűnne, ha azt állítanánk, hogy a lécet még alulról sem sikerült senkinek sem megrezgetnie. Az IKON és a zúzó metál pópa például hozza a kötelező köröket, de a három M egyike csak odavág nekik is olykor. Egyelőre tehát drukkolunk, hisz nekünk mindig minden majdnem sikerül. Csak aztán mégsem.

  A sziget 0. napján megrendezésre kerülő Cseh Tamás emlékkoncert elég pontosan mutatja, hogy még holtában is az egykori  gitáros áll az abszolut középpontban, hozzá mérik, belőle eredeztetik a figyelemre érdemes előadók és zenekarok a minőséget. Mert azóta sem nagyon született olyan mutatvány, ami képes lett volna elhitetni tömegekkel, hogy igen, ebben a dalban én vagyok a főhős (van persze néhány kivétel).

  Annyiban mindenesetre respektáljuk Borzékat, hogy volt bátorságuk nem belecsúszni a vicces Satöbbi vagy a rendszerspecifikus CPG hibájába, így nem válnak az undergrund vonal húsz éves számait játszó nosztalgiazenekarává.