Párizs mikro
2010. július 17. írta: rajcsányi.gellért (ergé)

Párizs mikro

  „A csöndes tóba hajított kő - mondta egy félszázad előtt Hajnik professzor a hallgatóinak - maga körül mély, távol sekélyebb köröket vet. Ilyen laposodó gyűrűkben terjednek az európai eszmék is. És ne feledjék az urak: a követ mindig Franciaországban dobták be. Dajkálta a keresztes háborúkat, a skolasztikát, a csúcsíves művészetet, a korlátlan királyságot s a liberalizmust; mint egy öreg dada, emlékszik minden nagy eszme gyerekkorára.” (Cs. Szabó László)

  Minapi utazásom emlékei mocorgattak a szabadságom alatt: hadd osszak meg morzsákat róla egy olyan felületen, ahol a megosztás a dolgok mozgatórugója. Pártunk és kormányunk kétharmados győzelmének napjaiban összepakoltam a bőröndömet, aztán irány Nyugat. Párizsba idén tavasszal szökött be az ősz: hűvös szél kavarta a leveleket Szent Mihály útján, ahol Peugeot-k és Renault-k seregei között cikáztak bringán a Sorbonne-ról kiszabadult egyetemisták. Barikádok ezúttal nem állták el az utat.

  Mit lehet írni Párizsról? Jelképeit, történetét, kulturális jelentőségét mindenki ismeri, aki valaha is kíváncsi volt a világra. Ahogy a világ is évszázadok óta kíváncsi a Fény Városára. Fény. A felvilágosodás atyáinak városa. Amennyit hozzátettek az emberi kultúrához és az európai civilizációhoz, annyit el is pusztítottak az innen kisarjadt elméletek  - gondoljunk csak a Concorde (Egyetértés) terének guillotine-ától a távoli országok Ész nevében végrehajtott forradalmaiig.

  Most azonban ne skicceljünk föl világegyenletet Párizs apropójából. A város egymásra rakódó rétegei közül maradjunk a mikrovilágnál. Privát képeslapok Párizsból, nem művészi igényű fotókkal.

  Párizs, az már az igazi Nyugat. Magyarként a Kárpát-medencében és legfeljebb a Habsburg-birodalom egykori territóriumán érezzük magunkat otthon: Brassótól Prágáig, Trieszttől Lvovig, Szarajevótól Krakkóig terjed a rádiusz, amelyben az életmód, a kultúra, az építészet megannyi szférájában jönnek velünk szembe ismerős formák, ízek, hangulatok. Párizs már nyugatabbra fekszik ettől a privát édentől, egy másik Európában. Kicsit már idegen, kicsit már ismeretlen - pont, amilyenek mi vagyunk a hunok iránt kevésbé érdeklődő franciák számára. Nincs ezzel semmi gond. Addig jó nekünk, amíg számolgathatjuk az óvilág különféle arcait, amíg sokféleség van az egységben.

  A szűken vett Párizsban kétmillió ember él. A környékével együtt tízmillió. Az egész világon pedig ennek sokszorosa szeretné magát otthon érezni Párizsban. Vagy legalábbis annak ideájában.

  A francia főváros bizony a modern metropoliszok ősatyja. Azonban se királyok, se forradalmárok, se filozófusok nem változtattak annyit rajta, mint Hausmann báró, III. Napóleon, a nagypályás kalandor mindenható párizsi prefektusa. A kor rádaymihályai nyilván egyszerre kaptak infarktust, amikor Hausmann tervei alapján nekiálltak a középkori Párizs lerombolásának: húszezer épületet bontottak le alig húsz év alatt, hogy utána negyvenezer házat építsenek föl, egyentervek alapján. Nem tudom, vajon hány korabeli értékkonzervatív gondolkodó kiáltott falansztert, de a jellegzetes bérházak és a hol a horizontig, hol néhány háztömbig nyúló boulevardok is Párizs védjegyévé váltak.

  A párizsi utcák nyomokban fehér embert tartalmaznak. A francia felfogás szerint ők természetesen mindannyian Marianne gyermekei, nincs bőrszín szerinti megkülönböztetés. Gyűlölet, az persze van, de inkább csak a távoli banlieu-k sivár utcáin. Neully és a Trocadéro elegáns környékére csak a tévéhíradó juttatja el a decens polgároknak az eldugott problémahalmaz akut kitöréseit. Vannak viszont olyan metróvonalak, ahol csak mutatóban utaznak őslakosok. Párizs keleti fele már az új Európa esszenciája lehetne.

  Középütt, a Montmartre lépcsőjén viszont szent a béke, csak vigyázzon az ember a pénztárcájára. A Sacre Coeur templomában apácák zsolozsmáznak, a szélső hajókban fotózó turistatömeg járja a profán körmenetet az időtlen rituáléban elmerült apácák körül. Odakint, a templom ajtaja előtt, Párizs háztetői fölött breakesek mozognak szaggatottan, a nézőseregben japán turisták próbálják átélni Brooklyn idáig eljutó ritmusát.

  A Montmartre hátsó, hétköznapibb fertályán bolhapiacon kavarognak a helyiek és az odavetődő utazók: feszület, kilincsgomb, megírt képeslap; esetleg matchbox-roncs, giccsfestmény vagy rozsdás olló? A nagyvonalú, nagyvilági Párizs mikrovilága az utcán hever, Amélie talán egy padlásablakból figyeli a neki tetsző kavalkádot.

  Odalent a Place Pigalle környéke zsibong: ma már méltatlan régi, szép hírnevéhez, a látkép alulról súrolja a Ferenc körút kínálatát. A szexshopok és egyéb kiegészítő szolgáltatások leszedált épületek koszvadt földszintjéről nyílnak: arab stricik telefonálnak ingerülten az üzletek előtt, munkába, vagy munkából igyekvő unott kurvák sietnek el mellettem. A legtöbb turista csak a szűk téren megforduló légkondis buszokból fotózza a való világot.

  Nem is olyan hosszú az út Voltaire-től Papa Wembáig. A híres-hírhedt filozófus sunyi vigyorú mellszobrára a méltán világhírű, egyébként bejárhatatlanul hatalmas és zsúfolt Louvre egyik félreeső szoborgyűjteményében akadunk rá (miután belefáradtunk a Mona Lisa körüli taszító zsibongásba). Papa Wemba reklámposzterei pedig ott lógnak a város szakadtabb részein. Az Afrikából származó és Párizsban letelepedő Wemba papa világhírű rumbazenész volt, amíg ki nem derült, hogy részt vett egy embercsempész-hálózatban, amely Kongóból hozott be illegális úton százakat Európába.

  Papa Wemba végigfutotta az óvilág kínált karriert, hogy aztán a saját javára és mások nyomorúságára használja ki a szabad világot. A multikulti üdvöskéje végül börtönbe került, ahonnan csak óvadék ellenében szabadult. A felvilágosodás és annak összes leszármazott eszméjének atyja, Voltaire addig is tovább mosolyog az orra alatt.

 IN A STATION OF THE METRO

The apparition of these faces in the crowd;

Petals on a wet, black bough.

 

  Ezra Poundot hatotta így meg 1912-ben a Concorde téri metrómegálló közönsége. Félúton a Madelaine-templom és a francia parlament épülete között, az Egyetértés terének véráztatta földjében, ide lopott több ezer éves egyiptomi obeliszk alatt fejtegethetjük a REPUBLIC, a köztársaság körüli zavaros betűhalmazt. Hátha.

  Az Öreg Hölgy meglátogatása: a Párizs fölé terpeszkedő torony csitrikorában közutálat tárgya volt, ahogy az közismert. Százhúsz évvel később nincs híresebb jelképe a komplett Franciaországnak, mint Eiffel mérnök sokáig értelmetlennek tartott tornya. Éjjel-nappal, hóban, szélben járulnak a lábához a szájtáti turisták. A lenyűgöző monstrum esténként ma már szikrázó fényjátékba borul, La France nagyobb dicsőségére.

  Párizs nem csak a bevándorlók, hanem a gyerekek városa is: nincs nyugati nagyváros, ahol több kisbabát, kismamát, kölyköt, kamaszt lehet látni az utcákon, mint a francia fővárosban. Ismert, Franciaországban a családbarát politikának köszönhetően más óvilági országokhoz képest jobban alakulnak a demográfiai folyamatok: a felső tízezertől a banlieu-kig dívik a gyerekgyártás. Mi több, a születési ráta 2,02 volt 2008-ban, tehát szinte önfenntartóvá vált a francia társadalom, ami nem kis szó a nyugat hanyatlása korában. A lenti kölyök egy elegáns kis színház üvegportálja előtt focizott haverjaival, senki nem szólt rájuk.

  Párizs ősi ütőere a Szajna partja. A város magjában, az Ile de la Cité körül borult tavaszba a középkori és újkori európai kultúra. A Notre Dame hibátlan gótikus tömbje előtt ott ível át a Petit Pont, ahol kétezer éve Lutetiát alapította Róma népe. A Szajna déli partja, a Quartier Latin évszázadok óta a bölcsesség, a tudás és a felforgató elemek otthona. Villontól '68-ig zavarogtak ott a diákok, ha kényes szabadságszeretetüket vagy éppen aktuális világmegváltó eszméiket megzavarta a hatalom. Vagy a realitás.

  Az Ágoston-rendiek rakpartja évszázadok óta a könyvárusok fészke. A folyóparti bodegákban ott sorakozik a francia kultúra színe-java, felhígulva a turistáknak szánt tömegtermékekkel és az elmúlt század letűnt csillagainak relikviáival. Sartre mellett melankolikusan néz az űrbe a magányos egzisztenciájú kis herceg.

  Párizs növekedése során felfalta a környező vidéket, megyényi elővároshálózat szőtte be az egykori erdőket, mezőket. Fontainebleu erdeje még ellenáll a beépítésnek, de vannak helyek, ahol már csak falra festett őz szemez a jelen utazóival. Változó idők. Idő. Le temps. A Champs D'Elysées tengelyében, a távolban kéklik a modern városközpont, amely akár a francia-ufó barátsági szerződés aláírásának színhelye lehetne. A jövő a Défense-negyed képében kezdődött el Párizsban.

  Égbe törünk, mint a gótika, csak a katedrálisokkal korával ellentétben ma már nem kell támasz ahhoz, hogy tornyot építsünk. Vagy csak azt hisszük.

„Ó Párizs itt vagyunk embereink és házaink
Szőlőink melyeket babusgatott a napfény
Magukat áldozzák neked hogy megittasulj te túl mohó csodás lény
Agyakat hozunk teneked és falakat és temetőket önként
Bölcsők szavát melyet nem hallasz meg soha
És eszméinket is ó folyamok nagy árja
Fülelő iskolákat és kezeinket kinyújtva
A templomtornyokat mindnek hosszú az ujja
S a hajlékony értelmet is elhozzuk neked
Melyet mint házat kapuja a misztérium rejteget” (Apollinaire)

 

DJ Cam & DJ Krush - Le Temps

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr891974603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.07.17. 09:22:17

Gratula, jól visszahoztad a fílinget!

A még nyomokban meglévő középkori Párizsról (meg persze úgy egyáltalán Párizsról) Eugene Atget csinált nagyon szép fotográfiákat:

www.google.hu/images?q=eugene%20atget&oe=utf-8&rls=org.mozilla:en-US:official&client=firefox-a&um=1&ie=UTF-8&source=og&sa=N&hl=hu&tab=wi

tevevanegypupu 2010.07.17. 09:56:24

Az uj meg a regi Parizs is nagyon-nagyon.

a művésznő · http://chezoriane.blogspot.com/ 2010.07.17. 11:45:01

ez nagyon jó lett. csak az hiányzik a végéről, hogy aki megszereti Párizst, rohan vissza, mihelyt teheti...
azt a zongorázós bácsit szerintem én is láttam pár éve! :)

Bell & Sebastian 2010.07.17. 12:39:50

Szerencsétlen irodalom tanárnőnk egész életében csak arra kuporgatott, hogy mindezt láthassa. Aztán mégis végig a szálláson kuporgott.
Szó szerint, merthogy -a kiütések mellett- diarét kapott a kagylótól.

Nem biztos, hogy annyira megérte nekünk benyüzsögni a párizsi közéletet. Nem maradt el a hála érte. Pedig nem is xenofóbok, ááá dehogy!

eN 2010.07.17. 13:37:10

"Párizs, az már az igazi Nyugat. Magyarként a Kárpát-medencében és legfeljebb a Habsburg-birodalom egykori territóriumán érezzük magunkat otthon"

Ez eleg nagy butasag, ha epiteszetileg nezed, London is egy nagyranott Budapest, zajosabb Becs, modernebb Praga. Ahhoz hogy egzotikumot lass, ki kell mozdulnod Europabol.

Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2010.07.17. 15:31:21

egyszer még megbombázzuk azt a koszfészket! :)

egyébkéntmeg:

www.youtube.com/watch?v=KSJ651wMoN0&feature=related

tényleg, gellért, a párizsiak nem előítéletesek a délfranciákkal?

Elpet · http://nyarspolgar.blog.hu/ 2010.07.18. 09:06:19

Szép sorozat, Gellért, igazán örülök neki.

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Simenon Maigret-történeteiből annyira plasztikusan kirajzolódó Párizs-kép és hangulat vajon létezik-e, él-e még. Azért a fotóidon is felfedeztem ezt-azt, ami felidézi az ott leírt világot, bár bizonyára nagyon más ma már, mint amikor Janvier és Lapointe üldözték a késelő striciket és besurranó tolvajokat a párizsi éjszakában.
Azért örülök, hogy került Renault 4-es is az egyik képre, jó stílusérzékre vall, a Citroen 2CV már túl erős jelkép lett volna :)

Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2010.07.18. 12:38:07

@Elpet:
tényleg, maga ért ezekhez a dolgokhoz! volt francia magnó? :)

azt gtudja, hogy volt egy megré széria amit bp.-en forgattak? az öreg romvárinak köszönhetően, párizzsá vált .

blerocs 2010.07.18. 17:01:49

Nem vagyunk olyan messze tőlük, a strasbourgi pályaudvaron találkoztam olyan francia nyugdíjassal, aki régebben rendszeresen járt Pestre - este felült a vonatra, reggel már ott is volt. Nem élt Pesten ismerőse, csak szeretett utazgatni.

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2010.07.19. 13:43:23

Ennyi erővel a teljes blogomat lezhohatnátok.:)

rajcsányi.gellért (ergé) · http://mandiner.blog.hu/ 2010.07.19. 14:29:17

@eN: "London is egy nagyranott Budapest, zajosabb Becs, modernebb Praga."

Nem, nem :) London nagyon eltér a közép-európai, sőt, kontintetális hagyományoktól is városépítészetileg. Utóbbiaknak Párizs volt a mintaképe. Londonban nincsenek nagyszabású körutak, sugárutak. A jó angol konzervatív hagyományok alapján alig nyúltak bele a városszerkezetbe, a főutak a középkori utcák és kültelki dűlők nyomvonalát követik. A város úthálózata hihetetlenül zavaros, szemben Budapesttel, Párizzsal, vagy épp Szentpétervárral. Építészetileg is rendkívül eltér az óvilágtól. Ma már nagymértékben amerikanizálódott a város, kiterjedt felhőkarcoló-negyedek kötik össze a viktoriánus-birodalmi épületcsoportokat. Kijebb pedig a sorházak negyedei sorakoznak, nem volt jellemző az egységes bérházépítés.

Antonin Nalpas · http://youtu.be/EXy7lsGNZ5A 2014.05.31. 16:10:07

„Később megtudod, amikor egy hajítófát sem ér már az életem, amikor a hideg, az ablakokra szorítva tenyerét, ott, ahol egy kék csillag még nem talált bele a szerepébe, egy erdőszélen így szól mindazokhoz a nőkhöz, akik hűek maradtak hozzám, anélkül, hogy ismertek volna: „Délceg kapitány volt; füvekből való rangjelzéseivel és fekete kézelőivel; talán valamiféle mechanikus volt, aki visszaadta az életnek az életet. Erre ugyan nem kapott kivitelezésre váró parancsot, az túlságosan könnyű lett volna neki, de az álmai befejezése jelentőségét megadta a mennyei Mérleg kimozdulása, ami erőteljessé tette éjjel és nyomorulttá nappal. Messze esett tőle, hogy megossza veletek az örömöt és a bánatot – nem volt szőrszálhasogató. Délceg kapitány volt. Napsugaraiban több volt az árny, mint az árnyékban, de igazából az éjféli napon volt barna. A tisztások szarvasai tartották kábulatban, különösképpen a fehér szarvasok, akiknek a kürtje szokatlan hangszer. Akkor táncba kezdett, virrasztott a páfrányok szabad növekedése felett, amelyek szőke kampói azóta elernyedtek a hajlatokban. Fésüljétek a kedvéért a hajatokat, fésüljétek szüntelenül, nem kíván tőletek többet. Már nincs sehol, eltűnt, de vissza fog jönni; lehet, hogy már vissza is jött, ne hagyjátok, hogy más is merítsen a forrásból: ha visszajön, nem kétséges ugyanis, hogy azon át jön vissza. Fésülködjetek a forrásnál; és árassza el vele együtt a síkságot a hajatok.”
És majd meglátsz a föld gyomrában, meglátsz élettel teljesebben, mint amilyen most vagyok, ebben az órában, amikor az ég kalózcsáklyája fenyeget. Elviszel majd magaddal, messzebbre, mint ahová én valaha eljutottam és a karjaid bájos bestiák és a menyét üvöltő barlangjai lesznek. Egyetlen sóhajjá halkítasz, ami a világ összes Robinsonján keresztül űzi magát. Nem vesztem el számodra: egyszerűen csak távol vagyok mindentől, ami rád hasonlít, a mély tengereken, ahol a Szívfájdalom nevű madár kiáltását hallani és akinek a hangja felemeli a kard jégmarkolatát, amelynek nappali csillagok a széttört kosara.”
Oldható hal

Antonin Nalpas · http://youtu.be/EXy7lsGNZ5A 2014.05.31. 21:15:39

" Mivel a reprezentáció már mindig is elkezdődött, nincs tehát vége. Ám el lehet gondolni annak a bezáródását, ami vég nélküli. A bezáródás az a körkörös határ, amelynek bensejében a különbség ismétlése vég nélkül ismétli önmagát. Azaz a bezáródás a különbség játéktere. Ez a mozgás a világnak mint játéknak a mozgása. "És az abszolút számára az élet játék". Ez a játék a kegyetlenség mint szükségszerűség és véletlen egysége. "A véletlen a végtelen, és nem isten" (Fragmentations). Az életnek ez a játéka művészi [14]. Elgondolni a reprezentáció bezáródását tehát azt jelenti, hogy elgondoljuk a halál és a játék kegyetlen hatalmát, ami megengedi
a jelenlétnek, hogy önmaga számára megszülessen, és élvezettel feleméssze önmagát a reprezentáción keresztül, amelyben kitér önmaga elől önmaga megkülönböztetésében (différance). Elgondolni a reprezentáció bezáródását a tragikus elgondolását jelenti: nem mint a sors reprezentációját, hanem mint a reprezentáció sorsát. Alaptalan és ok nélküli szükségességét. És ez annak az elgondolását is jelenti, hogy miért végzetes az, hogy bezáródásában a reprezentáció
folytatódik."
literatura.hu/szinhaz/derrida.htm

Antonin Nalpas · http://youtu.be/EXy7lsGNZ5A 2014.06.04. 15:55:42

„Azidőben másról sem esett szó a Bastille környékén, mint egy óriási darázsról, aki reggelente a Boulevard Richard Lenoir-on sétált végig és torka szakadtából énekelve, találós kérdéseket tett fel a gyerekeknek. Ez a kis modern kori szfinx nem egy áldozatra tett szert már, amikor kilépvén a kávéházból, amelynek cégérére valaki jónak látta ágyút festeni, holott a Tömlöc, ami valaha ezen a helyen emelkedett, ma már legfeljebb legendákban szerepel – szembetalálkoztam a hölgyderekú darázzsal, aki kért, igazítanám el az útját.
„Uramisten, szépségem” - mondtam neki, „én ugyan nem tartom a magam dolgának, hogy kihegyezzem a rúzsom ceruzáját! Az égbolt kék csempéit éppen az imént törölték el és jól tudod, hogy a csodák évadja végéhez közeledik. Menj szépen haza, takaros bérház harmadik emeletén van a lakásod és bár az ablakai az udvarra nyílnak, megtalálod talán a módját, hogy ne alkalmatlankodj nekem többet.”
A darázs dongása, ami olyan elviselhetetlen volt, mint egy száraz mellhártyagyulladás, ekkorra már elnyomta a villamosok zaját, amiknek második kocsijai szitakötők voltak. Miután hosszan rámszegezte a tekintetét, a darázs, kétségkívül azzal a célzattal, hogy tudtomra adja gúnyos meghökkenését, közelebb lépett s a fülembe súgta: „Vissza fogok jönni.” Aztán valóban el is tűnt és már megörültem, hogy ilyen olcsón szabadultam tőle, amikor észrevettem, hogy a tér Géniuszát, aki rendszerint felette éber szokott lenni, most láthatólag szédülés környékezi és azon a ponton van, hogy a járókelőkre zuhan. Ez nem lehetett más a részemről, mint valami hallucináció, aminek oka a kánikula kellett, hogy legyen; egyébként is, annyira bántott a nap, hogy természetes képességeim hirtelen áttételét idézte elő – vagyis egyszerre úgy láttam, mintha egy hosszú fűzfalevél lett volna és csak be kellett hunynom a szemem, hogy az utca pora énekelni kezdjen.
A darázs, akinek tolakodása mindennek ellenére meglehetős rossz közérzetet hagyott bennem (újabban arról beszéltek a városban, hogy néhány napja titokzatos, csípős bogarak jelentek meg, amik nem tartották tiszteletben sem a földalatti friss levegőjét, sem a boulogne-i erdők magányát) – a darázs tehát tovább sem szűnt meg hallatni magáról.”
Oldható hal (3)

Antonin Nalpas · http://youtu.be/EXy7lsGNZ5A 2014.06.09. 21:05:27

„Nem messze innen a Szajna, megmagyarázhatatlan módon, egy imádnivalóan faragott női torzót fuvarozott, holott e testnek nem voltak sem végtagjai, sem feje és az a néhány süvölvény, akik megjelenését észrevették és jelentést tettek róla, azt állították, hogy a torzó csonkítatlan egész – csakhogy egy újfajta test, olyan test mint amit minden bizonnyal eddig soha nem látott, nem ölelt senki. A rendőrség, bár ímmel-ámmal megmozdult ugyan, de mivel az új Éva felkutatására vízrebocsátott csónak soha nem tért vissza: egy második, sokkal költségesebb expedícióról letett és kertelés nélkül elismerte, hogy a pihegő, gyönyörű, fehér mellek nem voltak soha eleven lényé, akihez hasonló egyáltalán kísért még a vágyainkban. Túl volt vágyaink határán, akár a láng – és valami módon a tűz nőnemű évszakának első napja volt; egy soha meg nem ismétlődő Március 21-e – csupa gyöngy és csupa havazás.”

Antonin Nalpas · http://youtu.be/EXy7lsGNZ5A 2014.06.15. 17:51:05

"Ölni

Ma éjszaka
Párizsra furcsa béke hull
Világtalan szemek
Falaknak ütköző
Színtelen álmok
Vert homlokok
S távollevő
Férfiak békéje és könnytelen
Hideg sápadt asszonyoké

Ma éjszaka
A csendben
Párizsra jó öreg fény hull
Párizsom jó öreg szívére
Az elszánt tiszta vad
A hóhérok és a halál
Ellen készülő merénylet
Siket ragyogása."
Paul Eluard
süti beállítások módosítása