„A csöndes tóba hajított kő - mondta egy félszázad előtt Hajnik professzor a hallgatóinak - maga körül mély, távol sekélyebb köröket vet. Ilyen laposodó gyűrűkben terjednek az európai eszmék is. És ne feledjék az urak: a követ mindig Franciaországban dobták be. Dajkálta a keresztes háborúkat, a skolasztikát, a csúcsíves művészetet, a korlátlan királyságot s a liberalizmust; mint egy öreg dada, emlékszik minden nagy eszme gyerekkorára.” (Cs. Szabó László)

  Minapi utazásom emlékei mocorgattak a szabadságom alatt: hadd osszak meg morzsákat róla egy olyan felületen, ahol a megosztás a dolgok mozgatórugója. Pártunk és kormányunk kétharmados győzelmének napjaiban összepakoltam a bőröndömet, aztán irány Nyugat. Párizsba idén tavasszal szökött be az ősz: hűvös szél kavarta a leveleket Szent Mihály útján, ahol Peugeot-k és Renault-k seregei között cikáztak bringán a Sorbonne-ról kiszabadult egyetemisták. Barikádok ezúttal nem állták el az utat.

  Mit lehet írni Párizsról? Jelképeit, történetét, kulturális jelentőségét mindenki ismeri, aki valaha is kíváncsi volt a világra. Ahogy a világ is évszázadok óta kíváncsi a Fény Városára. Fény. A felvilágosodás atyáinak városa. Amennyit hozzátettek az emberi kultúrához és az európai civilizációhoz, annyit el is pusztítottak az innen kisarjadt elméletek  - gondoljunk csak a Concorde (Egyetértés) terének guillotine-ától a távoli országok Ész nevében végrehajtott forradalmaiig.

  Most azonban ne skicceljünk föl világegyenletet Párizs apropójából. A város egymásra rakódó rétegei közül maradjunk a mikrovilágnál. Privát képeslapok Párizsból, nem művészi igényű fotókkal.

  Párizs, az már az igazi Nyugat. Magyarként a Kárpát-medencében és legfeljebb a Habsburg-birodalom egykori territóriumán érezzük magunkat otthon: Brassótól Prágáig, Trieszttől Lvovig, Szarajevótól Krakkóig terjed a rádiusz, amelyben az életmód, a kultúra, az építészet megannyi szférájában jönnek velünk szembe ismerős formák, ízek, hangulatok. Párizs már nyugatabbra fekszik ettől a privát édentől, egy másik Európában. Kicsit már idegen, kicsit már ismeretlen - pont, amilyenek mi vagyunk a hunok iránt kevésbé érdeklődő franciák számára. Nincs ezzel semmi gond. Addig jó nekünk, amíg számolgathatjuk az óvilág különféle arcait, amíg sokféleség van az egységben.

  A szűken vett Párizsban kétmillió ember él. A környékével együtt tízmillió. Az egész világon pedig ennek sokszorosa szeretné magát otthon érezni Párizsban. Vagy legalábbis annak ideájában.

  A francia főváros bizony a modern metropoliszok ősatyja. Azonban se királyok, se forradalmárok, se filozófusok nem változtattak annyit rajta, mint Hausmann báró, III. Napóleon, a nagypályás kalandor mindenható párizsi prefektusa. A kor rádaymihályai nyilván egyszerre kaptak infarktust, amikor Hausmann tervei alapján nekiálltak a középkori Párizs lerombolásának: húszezer épületet bontottak le alig húsz év alatt, hogy utána negyvenezer házat építsenek föl, egyentervek alapján. Nem tudom, vajon hány korabeli értékkonzervatív gondolkodó kiáltott falansztert, de a jellegzetes bérházak és a hol a horizontig, hol néhány háztömbig nyúló boulevardok is Párizs védjegyévé váltak.

  A párizsi utcák nyomokban fehér embert tartalmaznak. A francia felfogás szerint ők természetesen mindannyian Marianne gyermekei, nincs bőrszín szerinti megkülönböztetés. Gyűlölet, az persze van, de inkább csak a távoli banlieu-k sivár utcáin. Neully és a Trocadéro elegáns környékére csak a tévéhíradó juttatja el a decens polgároknak az eldugott problémahalmaz akut kitöréseit. Vannak viszont olyan metróvonalak, ahol csak mutatóban utaznak őslakosok. Párizs keleti fele már az új Európa esszenciája lehetne.

  Középütt, a Montmartre lépcsőjén viszont szent a béke, csak vigyázzon az ember a pénztárcájára. A Sacre Coeur templomában apácák zsolozsmáznak, a szélső hajókban fotózó turistatömeg járja a profán körmenetet az időtlen rituáléban elmerült apácák körül. Odakint, a templom ajtaja előtt, Párizs háztetői fölött breakesek mozognak szaggatottan, a nézőseregben japán turisták próbálják átélni Brooklyn idáig eljutó ritmusát.

  A Montmartre hátsó, hétköznapibb fertályán bolhapiacon kavarognak a helyiek és az odavetődő utazók: feszület, kilincsgomb, megírt képeslap; esetleg matchbox-roncs, giccsfestmény vagy rozsdás olló? A nagyvonalú, nagyvilági Párizs mikrovilága az utcán hever, Amélie talán egy padlásablakból figyeli a neki tetsző kavalkádot.

  Odalent a Place Pigalle környéke zsibong: ma már méltatlan régi, szép hírnevéhez, a látkép alulról súrolja a Ferenc körút kínálatát. A szexshopok és egyéb kiegészítő szolgáltatások leszedált épületek koszvadt földszintjéről nyílnak: arab stricik telefonálnak ingerülten az üzletek előtt, munkába, vagy munkából igyekvő unott kurvák sietnek el mellettem. A legtöbb turista csak a szűk téren megforduló légkondis buszokból fotózza a való világot.

  Nem is olyan hosszú az út Voltaire-től Papa Wembáig. A híres-hírhedt filozófus sunyi vigyorú mellszobrára a méltán világhírű, egyébként bejárhatatlanul hatalmas és zsúfolt Louvre egyik félreeső szoborgyűjteményében akadunk rá (miután belefáradtunk a Mona Lisa körüli taszító zsibongásba). Papa Wemba reklámposzterei pedig ott lógnak a város szakadtabb részein. Az Afrikából származó és Párizsban letelepedő Wemba papa világhírű rumbazenész volt, amíg ki nem derült, hogy részt vett egy embercsempész-hálózatban, amely Kongóból hozott be illegális úton százakat Európába.

  Papa Wemba végigfutotta az óvilág kínált karriert, hogy aztán a saját javára és mások nyomorúságára használja ki a szabad világot. A multikulti üdvöskéje végül börtönbe került, ahonnan csak óvadék ellenében szabadult. A felvilágosodás és annak összes leszármazott eszméjének atyja, Voltaire addig is tovább mosolyog az orra alatt.

 IN A STATION OF THE METRO

The apparition of these faces in the crowd;

Petals on a wet, black bough.

  Ezra Poundot hatotta így meg 1912-ben a Concorde téri metrómegálló közönsége. Félúton a Madelaine-templom és a francia parlament épülete között, az Egyetértés terének véráztatta földjében, ide lopott több ezer éves egyiptomi obeliszk alatt fejtegethetjük a REPUBLIC, a köztársaság körüli zavaros betűhalmazt. Hátha.

  Az Öreg Hölgy meglátogatása: a Párizs fölé terpeszkedő torony csitrikorában közutálat tárgya volt, ahogy az közismert. Százhúsz évvel később nincs híresebb jelképe a komplett Franciaországnak, mint Eiffel mérnök sokáig értelmetlennek tartott tornya. Éjjel-nappal, hóban, szélben járulnak a lábához a szájtáti turisták. A lenyűgöző monstrum esténként ma már szikrázó fényjátékba borul, La France nagyobb dicsőségére.

  Párizs nem csak a bevándorlók, hanem a gyerekek városa is: nincs nyugati nagyváros, ahol több kisbabát, kismamát, kölyköt, kamaszt lehet látni az utcákon, mint a francia fővárosban. Ismert, Franciaországban a családbarát politikának köszönhetően más óvilági országokhoz képest jobban alakulnak a demográfiai folyamatok: a felső tízezertől a banlieu-kig dívik a gyerekgyártás. Mi több, a születési ráta 2,02 volt 2008-ban, tehát szinte önfenntartóvá vált a francia társadalom, ami nem kis szó a nyugat hanyatlása korában. A lenti kölyök egy elegáns kis színház üvegportálja előtt focizott haverjaival, senki nem szólt rájuk.

  Párizs ősi ütőere a Szajna partja. A város magjában, az Ile de la Cité körül borult tavaszba a középkori és újkori európai kultúra. A Notre Dame hibátlan gótikus tömbje előtt ott ível át a Petit Pont, ahol kétezer éve Lutetiát alapította Róma népe. A Szajna déli partja, a Quartier Latin évszázadok óta a bölcsesség, a tudás és a felforgató elemek otthona. Villontól '68-ig zavarogtak ott a diákok, ha kényes szabadságszeretetüket vagy éppen aktuális világmegváltó eszméiket megzavarta a hatalom. Vagy a realitás.

  Az Ágoston-rendiek rakpartja évszázadok óta a könyvárusok fészke. A folyóparti bodegákban ott sorakozik a francia kultúra színe-java, felhígulva a turistáknak szánt tömegtermékekkel és az elmúlt század letűnt csillagainak relikviáival. Sartre mellett melankolikusan néz az űrbe a magányos egzisztenciájú kis herceg.

  Párizs növekedése során felfalta a környező vidéket, megyényi elővároshálózat szőtte be az egykori erdőket, mezőket. Fontainebleu erdeje még ellenáll a beépítésnek, de vannak helyek, ahol már csak falra festett őz szemez a jelen utazóival. Változó idők. Idő. Le temps. A Champs D'Elysées tengelyében, a távolban kéklik a modern városközpont, amely akár a francia-ufó barátsági szerződés aláírásának színhelye lehetne. A jövő a Défense-negyed képében kezdődött el Párizsban.

  Égbe törünk, mint a gótika, csak a katedrálisokkal korával ellentétben ma már nem kell támasz ahhoz, hogy tornyot építsünk. Vagy csak azt hisszük.

„Ó Párizs itt vagyunk embereink és házaink
Szőlőink melyeket babusgatott a napfény
Magukat áldozzák neked hogy megittasulj te túl mohó csodás lény
Agyakat hozunk teneked és falakat és temetőket önként
Bölcsők szavát melyet nem hallasz meg soha
És eszméinket is ó folyamok nagy árja
Fülelő iskolákat és kezeinket kinyújtva
A templomtornyokat mindnek hosszú az ujja
S a hajlékony értelmet is elhozzuk neked
Melyet mint házat kapuja a misztérium rejteget” (Apollinaire)

DJ Cam & DJ Krush - Le Temps