Olvasónk, Aristo írása a Mandiner NER-vitájához:
„A fölény legtöbbször a társadalmi progresszió oldalán áll, ilyen értelemben a gúny a társadalmi fejlődést igenli és képviseli.” (Magyar Néprajzi Lexikon)
A gúny valami emberi dolog, amit - mint minden emberi dolgot - számtalan fel nem ismert, a tradícióban gyökeredző motívum is mozgat. A következőkben kísérletet teszek ezek közül néhánynak a megmutatására, mert szerintem - és Hegel szerint is - a dolog története maga a dolog.
Ahhoz, hogy az ember Istenné váljon, először el kellett takarítani az útból a „régi” Istent. Az Istenbe vetett hit - gondolták a hitetlenek - az áthagyományozódó tradíciókon és a tekintélyen alapul. A tradíció és a tekintély lettek hát az ellenségek. A tekintély, ebben a kérdésben, kétféleképpen állt előttük, egyrészt az egyház tekintélyeként, tehát valamiféle hierarchikus szervezet világi hatalmaként, másrészt mint a tanítás tekintélye, amely - laicista értelemben - maga a tradíció.
A dologhoz óvatosan kellett hozzáfogni. Számot kellett vetni a 18. századi emberek műveltségével és gondolkodásmódjával, valamint az államhatalom reakciójával is, valamint számot kellett vetni az eszközökkel is melyek a rendelkezésükre álltak a háborúhoz. Az „észhez” apellálni - melynek karteziánus eszközei már rendelkezésére álltak a derék modernizátoroknak - nemigen lehetett, hiszen rajtuk kívül ki olvasta Descartes-ot? Valamiféle olyan eszközt kellett keresni, amelyik közvetlenül az „emberi természethez” szól, nem igényel bonyolult belátásokat, ugyanakkor kellően kidomborítja használójának erkölcsi-intellektuális fölényét is, hiszen eme férfiak nem szenvedtek önbizalomhiányban. Mindezek figyelembevételével fordultak a gúny eszközéhez. A gúny kétarcú: ahogyan ők használni kezdték, művelője szemszögéből sárba taszítás, a célközönség - akiket manipulálni akartak - szempontjából pedig sárba rántás. Van valami szívet-lelket melengető abban, mikor valami nagyról, nemesről kiderül, hogy az sem más mint én magam, kicsinyes bűneimmel és hibáimmal - első lépés a csőcselék apoteózisa felé.
Kétfrontos háború indult hát, az ún. társadalomtudományokban és a közbeszédben - a médiában, ahogyan ma mondanánk: a társadalomtudományokban a kritikai filozófia formájában, a közbeszédben pedig pamfletek, gúnyversek és nemtelen pletykák képében. Hatalmas szövetségre véltek találni az ébredező természettudományokban, hiszen - jól
tudták - a lerombolt Istenség helyére újat kell állítani, a megvetett népnek szüksége van erre. A „tény” és az „érték” fogalmának szimpla, ám szisztematikus, összekeverésével erre mód is nyílt. A gúny vita-metódussá vált, ennek betetőzése talán Marx munkásságában lelhető fel.
Az ember azonban jórészt az, amivé teszi magát. Egy vitastílus elsajátítása és használata nem csupán eszköz, hanem valamiféle bensővé-válás is egyben, „olyanná” leszünk, mint az ami először puszta eszköznek látszott. A nagyság szisztematikus tagadása a kicsinység igenlésébe torkollott, a bűntelenség lehetőségének tagadása a bűn igenlésébe. A fegyver feltalálója ellen fordult, ahogyan az lenni szokott. A nihilista cinizmus az alapító atyák eszméit sem kímélte, miért is lennének kivételek - Isten, a király és az erkölcs után - az „emberi jogok”, vagy a „tolerancia”? (Bármit jelentsenek is ezek.) A rombolás öncéllá emelkedett, a filozófiából dekonstrukció,a társadalmi felelősségből szociológia lett, a természettudományokról bebizonyosodott, hogy csak nagyobb kényelem és gyorsabb, hatékonyabb ölés származik belőlük - nincs tehát semmink nagy szánkon és a hübriszen túl -, továbbra is félünk a sötétben és az istenné emelt ész legföljebb egzisztencializmussá tudja ezt szublimálni keveseknek, azonban ez sem segít.
Nálunk, Magyarországon ennek különös esete valósult meg. A „társadalmi progresszió” erői - többnyire zsidó skriblerek és városias, nyugatos, modern magyarok - helyzetüknél fogva, leginkább rá voltak utalva a gúny fegyvereire. A 19. század óta - úgy érezték - egy hatalmas, ostoba tömeget kell megmozdítaniuk, aki nyakasan ellenáll mindenféle „modernizálásnak”. Nem elég, hogy szerintük állat módjára él, de még jól is érzi magát ebben. Ki nem mondott közmegegyezéssé vált a progresszió erői között, hogy először le kell rombolni az önmagáról alkotott képét a tömegeknek, hogy azután elfogadjanak mindent, amit eléjük öntenek. Valahányszor - fegyveres külső segítséggel, mert máshogyan nem ment - hatalomra kerültek, rögvest neki is láttak e nagy feladatnak, a tradíció lerombolásának. (A tradíciót itt a legtágabb értelemben veszem, beleértve a vallást, a történelmet, a szokásokat, mindent.) Sikereik kétségtelenek.
Az én nemzedékem, akik a lehető legostobább és leghazugabb rendszer óvó ölelésében nőttek föl, megtanulták a cinizmust és a gúnyt önvédelemként használni. Ehhez minden körülmény adott volt. Mindenről, amit a rendszer önmagában nagynak és nemesnek hazudott nyilvánvaló volt, hogy valójában a hányásában fetrengő, kondásból lett pártitkár testesíti meg. Gúny és cinizmus nélkül ezt nem lehetett elviselni, amint azt sem, hogy ugyanezek kibújjanak mindenféle felelősségre vonás alól, hogy a gyilkosok és az ostobák egyszer csak „demokrataként” álljanak előttünk. „Democsokrácia” - ahogyan mondogatni szokták. „Felülemelkedni ezen” - mondogattuk magunknak, hiszen mi „különbek” vagyunk, tanult kritikus értelmiségiek és lassanként megtanultuk, hogy mindennek a fonákját lássuk. Nem vettük észre, hogy már csak azt látjuk, mi magunk is „olyanná” lettünk és egónk is csak így teljesedik ki. Így neveltük, neveljük gyermekeinket és talán azok gyermekeit is otthon, az iskolákban - mindenütt.
Hogy ebből lehet -e kitörni, nem tudom. Talán Rilke híres sorait lehet
idézni: „Változtasd meg az életed!”.
***
A NER-ről a Mandineren eddig megjelent vitaposztok:
NENYI (Kínai Kálmán & Trágár Tóni)
NER-nyilatkozat: Fidesz-esély az MSZP-nek? (TuRuL_2k2)