Valószínűleg mindenkinek van feltaláló ismerőse. A feltaláló az az ember, aki meg van győződve arról, hogy egy nagy dobás vár rá az életben, valami olyan ötlet, amely kizárólag az ő elméjében gyökerezik, és valamilyen módon megfordítja a dolgok addigi menetét. Szilárdan hisz abban, hogy az ő fejéből egy napon kipattan az a gondolat, amely lenyűgözi környezetét, amely csodálatot és sikert hoz a számára, amely által megkerülhetőek a magasra vezető érvényesülés rögös és nem is mindenki számára járható ösvényei, amely által legyőzhetőek a hátrányos helyzet és az anyagiak hiányának nyomasztó körülményei.
A feltalálás egy mítosz, és a feltaláló mitikus hős. Nemzeti gondolkodásunkban is megjelenik, és mostanában sokat gondolkodtam rajta, amikor a „nekünk a szürkeállományból kell megélnünk” mondatot hallottam. Valahol ez a mítosz kísért nemzeti útkeresésünkben, és most megkísérlem, hogy bevilágítsak e kissé szerteágazó gondolatvilág belsejébe.
Nem kérdés, hogy létezik egy olyan magyar kreativitás, amely megoldást ad azon esetekben, amikor az erőforrások hiánya más, nálunk anyagilag jobban ellátott nemzet fiait meghátrálásra készteti. Időnként nagy segítséget nyújthat, máskor ijesztő eredményekhez vezet, gondoljunk csak a megfelelő anyagok hiányát áthidaló ötletdús megoldásokra, amelyek a hétvégi kiskertek épületeinek és kerítéseinek architektúráját teszik utolérhetetlenné.
Léteznek jó ötletek is, és nem kérdés, hogy gazdaságunkat fellendíthetné egy világújdonság termék. Ám a feltaláló - vagy nevezzük kevésbé fennkölt szóval fejlesztő szakembernek - már az ötlet felmerülésekor szinte áthághatatlan nehézségekkel találja magát szemközt. Már maga a fejlesztés, az ötlet kidolgozása, egy prototípus vagy próbatermelés is olyan költségekkel jár, amelyet senki sem finanszíroz szívesen. Az pedig, hogy az ötletből fizetőképes és vásárláskész piacon megjelenő termék legyen, olyan befektetéseket igényel, amelynek az ötletelő hazai szakember rendszerint a közelébe sem jut. Technológiát, üzemépületet, eszközöket, gépeket, humán erőforrást, szervezést, vezetési rendszereket, irányítást, gazdasági controllingot, marketinget, logisztikát, kereskedelmi hálózatot tenni mellé - nos? Szegény magyar ötletgazdánk áll, és bele sem kezd.
Lehet persze várni, hogy eljön egy napon az igazán nagy ötlet, az a hatalmas dobás, aminek láttán a világ pénzes potentátjai csodánkra gyűlnek, és mögénk teszik a hiányzó anyagiakat, busásan megfizetve gondolataink árát, fifty-fifty osztozkodást ajánlva az üzletben, megfinanszírozzák azt minden kockázatával és gondjának viselésével, mi pedig részesedésünkből megoldjuk további életünk minden gondját. Lehet erre várni, de elárulom: ilyen nem lesz és ez a nap nem jön el soha.
Le kell számolnunk az ábránddal: nincsenek mindent megoldó nagy ötletek. Nincs olyan, hogy én tudom egyedül, hol kell ráütni az eke kormánylemezére négyszer, és másfélszeres termést hoz a föld. Hiába nem tudja más a Pick-szalámi pontos receptjét, bizony, van más szalámi is a világon. Nincs ma már pótolhatatlan gondolat és utolérhetetlen ötlet vagy tudás. A siker útja sokkal prózaibb. Eladható termékek vannak és hatékony technológiák, amelyek pénzbe kerülnek. Nem fogjuk megúszni, hogy megvásároljuk.
Sokat lamentálunk a magyar gazdaság alacsony jövedelemtermelő képességén. Nézzünk körül ugyanakkor üzemeinkben, és soroljuk fel, hol találkozunk élvonalbeli technológiával? Miért vásárolnak a vezető ipari cégek legújabb fejlesztésű termelőeszközöket?
Nos, nem azért, mert sok pénzt akarnak a gépekért kiadni. Magyarországon elterjedt az a szemlélet, amely azt veszi alapul, hogy 14 éves Opel Astrát 150 eFt-ért lehet kapni, és azzal is lehet menni, majd ezt a szemléletet a termelőeszközökre alkalmazzák, a kezelő személyzet illetékességébe utalva a versenyképes termelést. Nos kérem, nagyon igaz a mondás, hogy finggal nem lehet tojást festeni. A legkorszerűbb termelőeszközöket azért fejlesztették, hogy azokkal piacképes termékeket lehessen gyártani alacsony költségek mellett. Nem lehet elkerülni a fejlesztést.
Bizony, keserves útja van ennek. Vagy össze kell rá kuporgatni a pénzt, vagy hitelt kell rá felvenni. És akkor bizony az árbevételből az anyagköltségek, bér és adók mellé még az eszközköltséget is oda kell számolni. Ez nem lesz elkerülhető. Nem lehet örökké a rendszerváltás előtt felhalmozott eszközökből élni. Bizony, szemléletváltás kell. Csak akkor remélhetünk normális bevételeket, ha valós és számottevő értéket fektetünk a termelésbe, és ez áldozatokkal jár.
Változások előtt állunk. Ideje az ábrándok világából a valóság talajára lépnünk. Brutális és áttörő műszaki, technológiai fejlesztés kell, mert olcsó eszközökkkel kicsike pénzt lehet csak keresni sok munka mellett. Most van rá lehetőség, hogy a kormányzat végre a hazai gazdaság fejlesztésére irányítson forrásokat. Kíváncsian várom az erre irányuló intézkedéseket, különösen a beruházási, fejlesztési hitelezés terén bekövetkező változtatásokat, hiszen tisztességes és ésszerű, vállalható feltételekkel nyújtott hitelezés nélkül nincs gazdaságfejlesztés. Ám a felülről jövő szándékoknak találkozniuk kell a mindennapok szándékaival*.
* A termelés fejlesztésének kell lennie a legelső szempontnak, és nem annak, hogy egy tízfős vállalkozás tulajdonosának három év alatt többszintes, úszómedencés-jakuzzis villája legyen és kétévente cserélje a városi terepjáróját. Ha ez a szemlélet marad a fősodor, semmire nem jutunk.
Az illusztrációkat három élvonalbeli termelőeszközgyártó cég honlapjáról tallóztam, amit ezúton köszönök meg, reménykedve, hogy berendezéseikkel egyre gyakrabban találkozom majd a hazai iparban. Hivatkozások a képekre kattintva érhetőek el.
Az utolsó 100 komment: