Jótanács felütésként: óvakodjunk azoktól a közszereplőktől, akiknek rajongói Tanár Urazzák a főhőst, lásd Havas Henriket. És Bogár Lászlót. A szakrális nemzet önmagát felkent papja százezrek nevében írt cikket a minap, kifacsarva és feje tetejére állítva sokak indítékait, szándékait.
Bogár László zavaros filozófiájáról nem egyszer írtunk már blogunkon (A magyar gnoszticizmus éledése; De nincs benne rendszer!). Megjegyeztük: tőrölmetszett marxista filozófiát, népi baloldaliságot, antiglobalizmust kever gnosztikusnak vélt gondolatokkal, biológiai hasonlatokkal, belgyógyászati kifejezésekkel. Bogár hosszú évek óta írja ugyanazt a cikket: színes-szagos világegyenlete nem egy ezoterikus érdeklődésű rajongót nyert meg magának. Az egy ügyű prof írásai láttán szerencsére alkalmanként felébred a józan ész egyes kiművelt emberfőkben is: legjobb kritikáját (Népbal) Balázs Zoltán írta meg a Heti Válaszban.
Az rendben, hogy Bogár, beleszimatolva a világ nagy folyamataiba, elméleteket állít fel a Nagy Szivattyúról, amely az ókori Közel-Kelettől a magyar nemzettest szívéig szívja ki az életerőt a jobb sorsra érdemes népekből - én is szívesen olvastam gyerekkoromban zsigeri (vigyázat, bogári szó!) élményeket okozó cikkeket Daenikentől a Bravo magazin ismert rovataiig. Az ilyen világmegfejtéseknek megvan a maga célközönsége, és persze mindenki olyan hobbit és létmagyarázatot választ magának, amilyet akar. Viszont.
Minapi cikkét olvasva (Kossuth terek...) elfojtottam magamban egy „ne az én nevemben!” típusú feljajdulást. Bogár ugyanis - nyolc évvel az Esemény után - meg akarja magyarázni, hogy miért is mentek az emberek 2002 áprilisában arra a bizonyos Kossuth téri nagygyűlésre.
Nos, én ott voltam azon a rendezvényen. Jön is a nosztalgiatrip: húszévesen, elsőéves jurátusként ott álltam szeretteimmel a napos-szeles időben a Parlament előtt. Amerre néztünk, emberek álltak. Hogy százezren, kétszázezren, netán kétmillióan voltunk-e, azt majd megmondja a Philipp. De nem is ez volt a lényeg.
Mit is ír Bogár? „2002-ben, a választások első fordulója után a vereség biztos tudatában jött össze a nemzet, és hogy miért, az eddig elbeszélhetetlen volt. Nos, egyszerűen azért, mert az ott összejövő másfél-kétmillió ember pontosan tudta, hogy mi következik az elszenvedett választási vereség után. Pontosan tudta, hogy minden eddiginél brutálisabb globális birodalmi kifosztás, egy minden eddiginél cinikusabb és gátlástalanabb oligarchia kegyetlen diktatúrája következik, és szerette volna mindezt valahogy mégis megakadályozni. Ne kerülgessük, azért ment oda, hogy rávegye a nemzet spirituális vezetőjét, Orbán Viktort, hogy a szakrális nemzet színe előtt nyíltan kimondja, ha a nyugatias demokrácia ilyen pusztító erőket juttathat hatalomra, akkor köszönjük szépen, de nem kérünk a nyugatias demokráciából.”
Kedves Bogár László, NEM ezért mentem a Kossuth térre. Én speciel PONT azért mentem a Kossuth térre, mert nyugatias demokráciát kértem.
Egy olyan demokráciát, amelyben a jövő elkezdődik. Amelyben végre magunk mögött tudjuk hagyni az elcseszett 20. századot. Amelyből lassan eltűnik a posztkommunista hálózat, amelyből lassan kikopik az SZDSZ-féle liberalizmus. Amelyben létrejöhet egy egészséges közélet, egy tabuk és frusztrációk nélküli közbeszéd. Ahol az ún. jobboldal kinőheti magát, és az addigi ballib fölényt ki tudja egyenlíteni az élet számos területén. Sőt, esetleg a szabad választásokon le is tudja győzni azt. Ez akkor nem sikerült.
Hadd beszéljek csak a magam nevében, én ugyanis nem veszem a bátorságot, hogy nyolc év után kitaláljam, mit is akart az a hatalmas tömeg. Az a gyűlés egyrészt a Fidesz két forduló közötti kampányának jól felépített csúcspontja volt a Fidesz think tank-je részéről. Nem szakrális, hanem nagyon is kiszámított kampányesemény. Ahogy köll. Másrészt pedig a polgári szavazótábor első nagy seregszemléje történt meg akkor. Jól öltözött emberek jókedvű találkozása, magyar zászlók tömkelegével (hol voltak akkor még az árpádsávos zászlók...). Annak megállapítása, hogy sokan vagyunk, és elegen. Hogy az akkor még sokkal erősebb balliberális média- és kulturális túlsúly ellenére létezik egy jobboldali tábor, amely meg akarja ismerni egymást, amely meg tudja mutatni és szervezni magát. Emlékszem, a gyűlés után a Váci utca felé sétáltunk el, útközben MSZP-szavazónak tűnő öregemberek bámulták meg öcsém vállán a lobogót. Én pedig hordtam a kokárdát, még jó pár hétig.
De sem akkor, sem később nem gondoltam azt, hogy a nagybetűs Nemzet jött volna össze akkor a Kossuth téren. Főleg nem a szakrális nemzet, ahogy Bogár László írja. Hogy is mertem volna gyarló fiatalemberként magamra vonatkoztatni egy ilyen magasztos jelzőt. Ez a jelző persze nem is hangzott el akkoriban. Bogár László húzta most elő, hogy zavaros világelméletébe erőszakoljon engem. Minket.
Nem is értem, hogy a metafizika iránt olyannyira fogékony Bogár hogyan mer így dobálózni a szakralitással, spiritualitással. A demokrácia világa nem ezekre épül, kérdezzék csak meg a pesszimista tradicionalistákat.
Az, hogy Bogár László egykori főnökét, Orbán Viktort spirituális vezetőnek nevezi, megérne egy hosszabb kifejtést. A Fidesz elnökének Magyarország életében betöltött szerepét persze nem ebben a posztban, egy bekezdésben fogjuk megfejteni, de szögezzük le: Orbán Viktor valószínűleg az elmúlt húsz év legtehetségesebb magyar politikusa, és jelen pillanatban az egyetlen ember, aki az ország nagy többsége szerint alkalmas Magyarország vezetésére. A spiritualitást viszont kihagynám a képből: az én spirituális vezetőm kétezer éve járt itt a földön... És a szakralitást sem a 21. század magyar politikai viszonyaiban próbálom megtalálni.
A vizionárius Bogár azzal zárja cikkét: „És, mint tudjuk, három a magyar igazság, és ennek az igazságnak a pillanata valamikor 2020 (Trianon 100) és 2026 (Mohács 500) közötti időkben jön majd el, amikor a sorrendben most már harmadik Kossuth téri gyűlésén a szakrális nemzet és vezetője számot ad majd ennek a most még előttünk álló évtizednek a drámai történetéről.”
A kreatív számmisztikán túl minden elismerésem annak, aki meg tudja mondani, hogy mi fog történni tíz-tizenhat év múlva. Orbán Viktor tizenhat éve például egy parlamentbe épp hogy bejutott kispárt vezetője volt. Az MSZMP-s múltú Bogár László pedig a Boross-kormány Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkáraként dolgozott akkor. Bogár a rendszerváltozás előtt Pozsgay embereként volt a hatalom közelében, majd négy évig felügyelte Magyarország nemzetközi gazdasági kapcsolatait, tudott tehát egyet s mást a rendszerváltásról és a privatizációról. Tehetett volna valamit azokban az ügyben, melyeket azóta az ország legnagyobb bajának tart. De nem tett.
Szivattyú.
