Azoknak, akik esetleg azt hitték volna, hogy a válság véget ért, és jön a várva várt fellendülés, még időben szeretnék szólni, hogy nem az jön. Sőt!
Nemsokára újra nyit az állatkert, és ismét láthatjuk majd kedvenc, tőkepiaci egzotikus állatainkat, úgymint a saját kakijában fetrengő varacskos disznó bankárt, aki, hogy gyorsan hozzájusson egy új Maseratihoz, bizony egy-két megkérdőjelezhető felvásárlást is bevállal. A ketrecben üvöltöző tőzsdei kereskedő gorillát, aki mindig nagyon gyorsan és hangosan beszél, hiszen nagyon fontos munkája ezt megkívánja. Továbbá ott van a konzekvensen mindig tévedő piaci elemző levelibéka (az alábbi videón rögtön egy egész horda), aki a legnagyobb buborék közepette is a részvényárfolyamok, vagy az ingatlanárak további emelkedését várja.
Ott van még személyes kedvencem, a jóságos és az előbbiekkel ellentétben cseppet sem önző politikus róka, aki mindig szívesen aratja le a babérokat, amikor a gazdaság szekere gőzerővel tör előre, amikor viszont kiderül, hogy a szakadék felé mentünk, akkor ő már csak az anyósülésen ül és nem felelős semmiért, egy a szenvedő alanyok közül. Említésre méltó még az antikapitalista hiéna, aki nagyon örvendezik a kapitalizmus sokadik „végső” bukásán, de mivel nem egy túlzottan intelligens állat, ezért nem látja át annyira a helyzetet, hogy rájöjjön, hogy nem erről van szó. Szóval visszatérnek a válságos idők és az efféle éghajlathoz tartozó állatformák. Miért? Hogyan? Vizsgáljuk meg négy egyszerű kérdés mentén a dolgot!
Mi is ez a válság valójában? A válság a közhiedelemmel ellentétben nem csupán egy „subprime” válság. Ez egy egész világgazdaságra kiterjedő, súlyos hitelválság. A válság kezdetén, először természetszerűleg a legrosszabb hitelképességű ügyfelek mondták azt, hogy nem tudjuk tovább fizetni a hiteleket. Tehát az összeomlás a nagy hitelkockázatú ügyfelekkel kötött szerződések bedőlésével kezdődött, főleg az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Spanyolországban. Ezek az ügyfelek azonban csupán egy viszonylag szűk szelete a világgazdaságnak, az igazán nagy bukó a „jó” ügyfelek megroppanásával kezdődött, mint az amerikai középosztály, akik többé nem voltak képesek a hitelkártyájukkal orrba-szájba vásárolni a boltokban, vagy már nem futotta a negyedik családi autóra, illetve a sokadik „legújabb divatos kütyüre”. A válság elérte továbbá a felelőtlenül, hitelből költekező államokat, mint például Ukrajnát, Magyarországot, Írországot, Görögországot és Lettországot.
Mi a válság alapvető, fundamentális oka?
A válság okainak legmélyén, a nyugati országok lakosságának és államainak történelmileg példátlan eladósodása húzódik meg, az élen az Egyesült Államok lakosságával. A nyugat két évtizede a világ „fogyasztója”, természetesen jelentős részben hitelből. A világszerte megtermelt javak jelentős részét az Egyesült Államok fogyasztja el, miközben a megtakarítás, vagyis a működő tőke belső felhalmozása elenyésző. Ezt tovább súlyosbítja, hogy ebben a mutatóban az átlagpolgár súlyos eladósodásával, a felső középosztály és az elit megtakarításai állnak szemben, vagyis az amúgy is rossz aggregátum mögött egy súlyos eloszlásbeli probléma is megbújik.
Az Egyesült Államokban már régóta beszélnek a külkereskedelmi mérleg óriási hiányában rejlő kockázatokról. Ez a hiányszám azt jelenti, hogy az amerikai export összértéke, alulmúlja az import összértékét. Amikor Amerika egy 500$ értékű szoftvert exportál, akkor egy szoftverlicenc „elhagyja” az országot, és 500$-nyi készpénz érkezik helyette cserébe. Amikor Amerika 600$-nyi kínai tornacipőt importál, akkor a tornacipők érkeznek be az országba és a dollárok hagyják el az országot. A hiány esetében ez azt jelenti, hogy több dollár hagyja el Amerikát, mint amennyi beérkezik, tehát az Egyesült Államok legfőbb ellátó országai, mint például Kína és India, és az olajexportőr arabok, gigantikus dollár tartalékokat halmoztak fel az elmúlt évtizedekben, illetve az amerikai államkincstár legfőbb hitelezőivé váltak rengeteg amerikai állampapír felvásárlásával.
Segítenek-e a nagy mentőcsomagok a válság megoldásában?
A kérdés ilyen módon pontatlan. A helyes kérdés az, hogy kinek segítenek, és kinek rontanak a helyzetén? Erre az utóbbi kérdésre a válasz az, hogy azoknak segítenek, akik közvetlenül részesülnek belőle, a válság „megoldására” több nyugati állam hitelt vett fel, amelyből megmentette azokat a cégeket, amelyeknek normális piacgazdaságban el kellett volna hullaniuk. Ismételten, a válság azért tört ki, mert a jólét, amelyben a nyugat az elmúlt évtizedekben részesült, illúzió volt csupán, legalábbis részben. Hitelekből, a jövő terhére költekeztek/költekeztünk. Azonban a hitelekből nem bővült eléggé a termelő kapacitásunk ahhoz, hogy a pénzt kamatostul vissza tudjuk fizetni. Az államok a hitelből való költekezés bedőlésének negatív következményeit, hitelből próbálják megoldani. Mondanom sem kell, hogy ez egy elég rizikós próbálkozás.
Milyen irányba folytatódik a válság, hova csapódik a következő meteorit? Az amerikai kincstárat, emlékezzünk csak, az oda legtöbbet exportáló országok finanszírozzák, akiknek óriási dollártartalékaik és állampapír portfóliójuk van. Ahhoz, hogy további amerikai kötvényeket vegyenek, meg kell bízniuk a dollár jövőbeli értékállóságában. Amerika jelenlegi adósságát három módon lehet törleszteni.
Az első módszer, hogy azonnali adóemeléssel, és/vagy kiadáscsökkentéssel pénzt spórolunk, majd abból törlesztünk, ennek Obama „szociálisan érzékeny” elnöksége alatt vajmi kevés esélye van. A második lehetőség, hogy az adósságot adósságból törlesztjük, vagyis újabb hiteleket veszünk fel külföldről. Ami eddig működött. A rossz hír az, hogy az amerikai „mentőcsónakot” leginkább rövidlejáratú papírokból finanszírozzák, vagyis egyre kevésbé meri elkötelezni magát hosszú távon bárki is a dollár mellett. Ez a csatorna is záródni látszik.
A harmadik módszer, ami már részben el is indult, a pénznyomtatás. (Itt megjegyezném, hogy ez harmadik módszer például Görögország számára nem áll rendelkezésre, hiszen az ország nem nyomtathat kedvére Eurót, ott pont most múlt ki a második csatorna, Görögország EU-s lélegeztető gépre került, néhány napja.) Az utóbbi időben az amerikai jegybank tömérdek új pénzt nyomatatott, amellyel olcsó kamatok mellett kívánja hitelezni a gazdaságot. Az újonnan nyomtatott pénz természetesen a külföldre eladott állampapírok visszavásárlására is lehetőséget nyújt. Igen ám, de az a frissen nyomott dollár, amelyet az állampapírért cserébe adnak, nem ér ugyanannyit, mint a korábban forgalomban lévő dollárok. Ha teszem azt duplájára növeljük a forgalomban lévő dollárok számát, akkor az egy dolláros bankó nyilvánvalóan fele annyit fog érni áruban.
Ez a megoldás természetesen nem töltené el túlzottan örömmel Amerika távol-keleti „barátait”, hiszen így vagy úgy, de elveszítenék vásárlóerejüket, még az is lehet, hogy az egész akció előtt megpróbálnának megszabadulni a jelenlegi tartalékaiktól. Az indiai jegybank például nagy mennyiségű aranyat vásárolt, vajon nem bízik a dollárban?
A helyzet egy grandiózus westernfilmbe illő pisztolypárbajra emlékeztet. Az egyik oldalon Amerika a dollárnyomdával a kezében, készen meglévő adósságának inflálására, a másik oldalon Ázsia a dollártartalékaival, készen arra, hogy az első rossz jelre a piacra vigye a devizatartalékot és valami olyat vásároljon, amelynek értékében megbízik, talán aranyat, vagy egyéb nemesfémeket, vagy kiépítsen egy óriási olajtartalékot.
Vajon ki lő először? Lőnek-e egyáltalán? Ha lőnek, és szerintem ez elég valószínű, az a dollár, mint a domináns nemzetközi deviza végét jelenti. Az én meglátásom szerint visszatérünk az árupénz intézményéhez. Arany, ezüst, platina, vagy ki tudja, amit a piac megbízhatónak és alkalmasnak tart. De azt hiszem mára elég a vad jóslatokból. Ha beüt, aminek be kell ütnie, még lesz alkalmunk folytatni.
