A magyarországi kommunizmus minősíthetetlenül rossz helyzetben van.

  Márpedig szívügyem a kommunisták helyzete. Persze nem ám küldetésből: hobbiból. És most, amikor súlyos napokat élünk, amikor ember embernek farkasa, amikor a választások következtében megállíthatatlanul közlekedik a jobboldali gőzhenger Battonyától Rábafüzesig, talán nem is vesszük észre, hogy a magyar elvtársaknak nagyjából vége. Moldovagyörgyi értelemben is, meg statisztikailag is.

  Ha valaki korábban fogékony volt a félpályán túl zajló modern baloldaliak (MSZP) vs. hagyományőrző kommunisták (Munkáspárt és testvérei) polémiára, most egyszerre lehet tanúja mindkét tábor omlásának. Előbbi persze látványosan nagy díszletek közt, utóbbi csak csendben, alig hallhatóan kínlódik – figyelmünket mégis irányítsuk most rájuk, a szegény kicsikre.

  A 2010-es országgyűlési választáson két párt is indult, mely meg kívánt maradni a még Vlagyimir Iljics íjából az ellenséges kapitalistákra kilőtt nyílvessző szerepében: a Magyar Kommunista Munkáspárt (Thürmer) és a Zöld Baloldal (Droppa-TGM). A Zöld Baloldal az első fordulóban két egyéni jelöltet indított, és összesen 1425 szavazatot kapott, ebből is 1164-et Csongrádban. (Kicsit keresgéltem, a Gastroyal Zsírégetőklubnak 2215 tagja, de még az „Akik a magnókazettát ceruzával tekerték :D:D” facebook-klubnak is 3890 tagja van. Persze ez az égvilágon semmit sem jelent.) A Munkáspárt viszont 16 egyéni jelölttel és 4 területi listával durrantott, így összesen 5606 érvényes szavazatot gyűjtött; így lett kemény 0,11 százalékos párt.

  Tehát országosan 7031 választópolgár akadt a hazában, aki úgy látta jónak, ha marxista-leninista pártra adja voksát 2010-ben. (Az „utolsó töltényig” elvet követő reakciós társaktól önmérsékletet kérünk, ez azért igen bíztató szám.)

  Egyik régi kartárssal közösen még a választások előtt elmentünk kémkedni egy, a szubkultúra méreteit tekintve monstre-kategóriás vörös rendezvényre, így nulladik kézből tapasztaltuk a magyar kommunizmus borzalmas állapotát. Fiatalok gyakorlatilag nincsenek, az idős párttagok legtöbbjének pedig olyan tószagú, fülledt, áporodott büdös a szája, hogy egy kétperces szpícs után a tapéta is felhólyagosodik a környéken. Kellemetlen erről beszélni, - meg tudom, udvariasság, meg minden, - de jelenleg az idősebb bolsik tárgyalóképességének objektív gátja 100 százalékban ez. Bárkivel álltunk szóba, pár percig bírtuk, nem vicc. Komolyan mondom, kutatni kellene, ma már úgyis mindennek van szociológiája, hát engem baromimód érdekelne egy szájszag-szociológiai mikrotanulmány, esetleg a magyarországi bolsevikokra kihegyezve. (Véleményvezér kolléga említette is, hogy nekik ez a fogmosás, ez valami gyanús burzsoá trükk lehet.)

  Persze az aggasztó helyzethez ez még kevés lenne, viszont a magyar kommunizmus a teljesen szájszagmentes övezetben, az interneten is katasztrofális állapotban van. Például a széljobbos ifi szubkulttól megszoktuk, hogy életét jórészt weben szervezi, ám ennek nyomait hiába keressük az ellenpóluson, sőt, rendre honlaphullákba, vagy valami borzalmas tördeléssel és html-megoldásokkal életre hívott oldalakba botlunk. A képregényes KOMMUNISTA ÚJSÁG (credo: „Célunk az kommunista-anarchista program [oximoron!] képviselete, a forradalmi tevékenység fokozódásának elősegítése”) például 2005 óta nem frissült, a Munkáspárt hivatalos oldala, vagy a KISZ new generation lapja is úgy néz ki, mint a kilencvenes évek extra.hu-n regisztrált, közepes ismertségű warezoldalai. (Ezzel kapcsolatban leginkább azt nem értem, hogy a radikális jobboldalon – legalábbis egykor – túltengő informatikusokból hogy nem tudott bal felé is szorulni néhány.) A kommunisták a legújabb „webes trendekből” is kimaradnak, például a mostanában dúló lájkolási versenyben igen csúnyán szerepelnek:

  Szarban vannak a kommunista fiatalok is. Ugyan mit választhatnának a történelmi jelképtárból a nagy forradalmi lázban, mondjuk póló- és zászlómintának? Honecker szemüvegét? Szűrő nélküli mahorka cigarettát? Azt a szerencsétlen, végletekig blamált és lejáratott Che Guevarát? Nagyjából tíz évvel ezelőtt még viszonylag gyakori látvány volt az utcán a lázadását valamilyen vörös jelképpel (Che, anarchia jel, csillag) kifejezni óhajtó suhanc, ma alig látni.

  Mélypont, az van, kitörési pont kevés. Néhány próbálkozás azért akad, Thürmerék például felültek kicsit erre a görög válságra, küldtek szolidaritási levelet, és a dologban az átlag szellemi képességét ismerve elvileg lehetne is kraft, hacsak nem állna még mindig ilyen teljesen elrugaszkodott utópia talaján az egész, hogy ilyeneket szól: „Az Akropolisz jelképes elfoglalása határozott felhívás Európa minden munkásához: egyesüljetek és keljetek fel a multinacionális tőke terrorja, és a burzsoá nemzeti kormányok arrogáns politikája ellen!” Gyula, baszod, kemény szöveg! Ferde, mint szovjet sarló, és kemény, mint a keresztbe tett kalapács.

  Vannak azért figyelmeztető jelek, például a mikroblogos világ választásértékelő hozzászólásai közül a Munkáspárt twitteren olvastam a legjobbat, miszerint „Mi pedig továbbra is - mindennek ellenére - úgy látjuk, hogy a jobbikosok 2/3-a kommunista, csak nem tud róla.” és amikor néha elbambulok valami jobbikos gazdasági fórumról szóló videón, hajlok arra, hogy ez több mint jópofi szóbűvészkedés.

  Látható, hogy az úgynevezett bal, annak minden alakváltozata iszonyat mélyen van. Ennek a ténynek az MSZP bukásából következő, örömteli részeit már többen, számtalanszor taglalták. (Talán annyit még említsünk, hogy akár jelképes is lehet, hogy például a forradalomtagadó Havas Szófia is kibukott az országgyűlésből, zseniális fejlemény.) A parlamenten kívüli, és magát leginkább a parlamenten belüli baloldallal szemben meghatározó  kommunista szubkultúra ilyen borzalmas hanyatlása viszont engem aggodalommal tölt el. Mi lesz, ha megszűnik A lap, a Szabadság? Hát mit fogok én olvasni? Ezek a szerencsétlen, csetlő-botló, álmodozó magyar kommunisták a légynek nem tudnának ártani. Szerintem még a nagy forradalmi szövegek mögött is inkább sör-virsli szagú, bumfordi, de vidám szeretetet célzó küldetéstudat rejlik. A jóságos Lenin is visszadobta a labdát a gyerekeknek, pedig közéjük is lövethetett volna.

*a szerző tanú, gátőr