Pénteken megalakult az új parlament, ami leginkább néhány régi képviselő mentelmi jogának megszűnése miatt hozott izgalmakat, na meg azért, mert a számos – viselkedéskultúrailag kihívásokkal küszködő – vadiúj honatya és -anya bekerülése a neogót falak közé az 1990-es évek elejét időző vicces jelenetekhez vezetett. Minket mondjuk mindez nem igazán kötött le, inkább azon morfondíroztunk egész nap, hogy milyen ital illik a leginkább az esti Metallica-koncerthez. Végül itt nem részletezendő indokok miatt a jéger–kommerszkörte–sör hármas mellett döntöttünk, ami egész jó választásnak bizonyult.
A Puskás Stadionhoz metróval indultunk, ami szintén jó választás volt, mert a Deák téren felszállva láthattuk, ahogy az alakuló ülésről metróval távozó néhány képviselő összetalálkozik egy nagyobb csapatnyi ordibáló, picsarészeg kocarockerrel. A politikusok közül Rogán Antal fideszes és Szávay István jobbikos képviselőt ismertük fel (mellettük még több képviselő kinézetű polgártársunk is utazott a szerelvényen, hóna alatt „A Magyar Köztársaság Országgyűlése” feliratú mappát szorongatva, láthatóan nagyon büszkén), a rockerek közül senkit. Szávaynak mondtuk is, hogy ne szálljon le, jöjjön velünk Metallicára, de azt mondta, hogy ő sosem volt oda az ilyen zenékért - na ez mondjuk tényleg gáz, nem olyan felfújt műbalhé, mint a péniszpumpás fotózkodás.
Az előzenekarokról lemaradtunk, csak a Volbeat utolsó taktusait hallottuk (éppen egy Slayer-számot idéztek meg viccesen, ami nagy tiszteletlenség, az ember a Slayer nevet meghallva feszesen vigyázba áll, tiszteleg, és semmiképpen nem poénkodik a Raining Blooddal), de valószínűleg nem maradtunk le semmiről, mert a technikusok nem vették észre, hogy valaki ugrabugrál s színpadon, így elfelejtették bekapcsolni a hangosítást.
A keverőpultosok magánál a Metallicánál is demonstratívan csatlakoztak valami energiatakarékossági kampányhoz, és basztak tisztességes szintre feltekerni a hangerőt, így a koncert már csak emiatt sem hasított rendesen. A technika egyébként Mesterházy Attila Syma Csarnok-beli kampánynyitóját idézte: a díszletet három kivetítő jelentette, amelyen a zenészek voltak láthatók, illetve az egyes reflektorokat ki-be kapcsolgatták néha. Sőt egy-két számban valami lángszórók is felvillantak, ennyiben a látványvilág eltért az MSZP-s rendezvénytől, arról nem is beszélve, hogy Mesterházy Attilának, akármennyire igyekszik is, sosem lesz olyan sátáni vigyora, mint James Hetfieldnek.
A Puskás Stadion amúgy tökéletesen alkalmatlan hasonló nagyrendezvények lebonyolítására: az 1960-as években a legendás kettős rangadók igényeinek talán megfelelt, de ma már nemigen kéne erőltetni a fenntartását, el kéne dózerolni inkább, és jó pénzért eladni valami izraeli ingatlanfejlesztőnek, hadd építsen lakóparkot a helyére a közel-keleti bevándorlóknak. Pisálni például civilizált módon teljes képtelenség itt háromnál több embernek, így a koncert vége felé már az egész környék úszott a húgyban.
A rock alapvetően konzervatív, tekintélyelvű műfaj. Ha valaki harminc évig folyamatosan a színpadon van, az már önmagában elismerésre méltó teljesítmény, függetlenül attól, hogy készített-e jó lemezt az elmúlt húsz évben. Az ember nem azért megy ki egy Metallica- vagy Kalapács-koncertre, hogy leszakadjon a feje, hanem egyszerűen riszpektből. Amúgy a Metallicáért sosem rajongtunk igazán, mert a metálnak a túlságosan emberarcú, lakossági változatát képviselte. Ráadásul a Nothing Else Matters-féle árulással lebontotta az általunk, a rock egyszerű katonái által gondosan épített falakat a rockerek és az egyéb, nők és homoszexuálisok előtt is nyitva álló szubkultúrák között, amit nagyon nehéz megbocsátani. Ugyanakkor tény, hogy nagyon sok számukban benne van a dög, vagyis a rockzenével kapcsolatos egyetlen fontos kritériumnak megfelelnek, nem úgy, mint a mostani taknyos újmetálos bandák többsége.
Azt kell mondanunk, hogy a Metallica tisztességesen teljesített, legalábbis a kötelezőt mindenképpen hozta. Kétórás műsor, elfogadható setlist, ugrabugrálás a színpadon, s Hetfieldnek még azt is sikerült megjegyeznie, hogy melyik ország melyik városában van éppen. Számunkra az sem okozott problémát, hogy a Metallica – Trujillót kivéve – alapvetően szar zenészekből áll, akik saját számaikat sem mindig tudják tökéletesen eljátszani. (Trujillo pedig ebben a műfajban, ahol gyakorlatilag mindegy, mit csinál a basszusgitáros, nem tud kibontakozni – a Suicidal Tendenciesben jobb helyen volt). A Metallicát nem a brilliáns zenészek tették naggyá, hanem az, hogy – egy időben – jó számokat írtak. Ellenpélda erre az egykori nagy rivális, a Megadeth: Dave Mustaine sokkal jobb gitáros, mit Hetfield és Hammet együttvéve, viszont szar számokat ír, s eddig mindössze másfél lemeznyi hallgatható zene került ki a keze alól. Ebben a mai eldurvult világban ez sem kis teljesítmény, meg is nézzük őket hamarosan – viszont mégiscsak a Metallica játszik a Stadionban, míg a Megadethnek a Pecsa jut.
Szerencsére a menedzserek is tudják, hogy a feketelemez óta a Metallica nem baszott oda igazán, ezért a számlista összeállításánál nem nagyon erőltették az elmúlt másfél évtized dalait. Persze az aktuális lemezről muszáj volt néhány számot elnyomni, ezt pont jó volt arra, hogy elmenjünk sörért és hugyozni, de az alapot a régi számok jelentették.
Összességében az együttes mindent megtett, ami néhány kiégett öreg üzletembertől elvárható, sőt időnként még némi lelket is láttunk a tagokban. Így langyos hakniról beszélni erőteljes túlzás.
Számunkra a csalódást a közönség jelentette: sajnos – minden bizonnyal a borsos jegyárak miatt is – a nézők gerincét a küzdőtéren is a pocakos, kopaszodó kis- és középpolgárok tették ki, akiknek az operában lenne a helyük, nem egy rockkoncerten. Fő foglalatosságuk a helyfoglalás volt: mereven álltak, és csak azzal törődtek, hogy nehogy valaki eléjük kerüljön. Emellett a világ legidegesítőbb népszokását gyakorolták: mobiljukkal fényképezték a távolban csillogó színpadot. Nem tudjuk, mit fognak csinálni az így készült fekete pacákkal, mindenesetre a görcsös fényképezés egyértelműen megakadályozta, hogy jól érezzék magukat. Ha néhányan esetleg bemozdultak – mondjuk a Master of Puppetsnél ez azért elég érthető –, akkor a körülállók egyből pisszegni, anyázni és fenyegetőzni kezdtek. Ha pedig neadjisten valaki még picit meg is lett lökve, az rinyálni kezdett, mint a fürdőskurva. Értjük mi, hogy nem attól jó egy koncert, ha agyontaposnak néhány tucat rajongót, de az azért mégiscsak gáz, hogy a Metallica nagykoncertjén mindenki úgy viselkedik, mint egy halottasházban. Szomorú látni, hogy a rajongók sokkal jobban megöregedtek, mint maguk a zenészek.
Úgyhogy hiába volt a zárószám, hazafelé se szík, se disztroj nem volt, hanem mindenki taxit fogott, és hazahúzott aludni. Mi is hamar nyugovóra tértünk, fejünkben súlyos gondolatokkal a láthatóan harmincéves korban megkezdődő öregkori elhülyülésről.
