Tavaly december eleje óta tudni lehet, hogy igen, embertelen hosszú idő (11 év!) után megint koncertet ad nálunk a Metallica. Még mielőtt elmondanám, milyen érzéseket okoz ez az átlag rajongó szervezetében, egy pillanatra azért álljunk meg ennél a hosszú időnél. Ugyanis ami itt a St.Anger lemezbemutató turné óta ment, az a magyar rajongók intézményesített szívatása. Az még hagyján, hogy ezek a tetvek egy az egyben kihagyták a vengerszkij vidéket (Madly in Anger with the World Tour 2003-2004, majd Escape from the Studio '06, ill. Sick of the Studio '07), de 2008-ban szabályosan körbeturnéztak minket: Prága, Bukarest(!), Szófia(!!) állomások egymás után, hogy már gyanús is volt, hogy itten megint összeállt valami kisantant ellenünk, úgy metálilag. Tehát gondoljunk bármit a Metallicáról, ennek a budapesti koncertnek már éppen ideje volt. (Hogy most miért szánták rá magukat, arról fogalmam sincs, bár azt halkan megjegyzem, hogy a legutóbbi magyar koncert is - ha nem is közvetlenül, de – fideszes győzelem utánra esett, így betudom ezt a kétharmadnak, az Orbán-kormány első hangulatjavító intézkedésének. Muhaha.)

  Mivel a Metallica van annyira megosztó jelenség, mint amekkora zenei ikon, most a jeles budapesti alkalom apropóján szépen rendet teszünk körülötte.

  A zenekar ismertségét, nagyságát részletezni felesleges, hatásuk a rockzenére megalakulásuk óta a legutóbbi időkig (de a kétezres évekig biztosan) folyamatos. Ha máshonnan nem, ez a hatás onnan biztosan lemérhető, hogy különböző fiatalabb, szárnyaikat bontogató bandák a zenekar Load albumig bezárólag keletkezett összes gitárriffjét lenyúlták. A Metallica-probléma általában ott kezdődik, hogy vajon metálhorda-e az olyan, amelyik képes kiadni a kezei közül egy Unforgiven-t, meg egy komplett ReLoad albumot, és ott folytatódik, hogy mennyire hiteles vajon az, aki tízévente profilt, stílust és hangzást vált, hogy rátegyen az éppen aktuális trendre, majd zsebre vágjon még néhány medencére és jachtra való milliót.

A klasszikus felállás. Clifford Lee "Cliff" Burton (balszélen) basszusgitáros 1986. szeptember 27-én vesztette életét turnébusz-balesetben.

  Kemény kérdések, a szakírók meg metáltudók, rock-sznobok imádnak is ezeken rugózni. Annyi igazság biztos van a fejtegetésekben, hogy nincs egységes Metallica-jelenség, hiszen ha valaki laikusként meghallgatja mondjuk a Metal Militia (1983) és a The Memory Remains (1997) című számokat, nem fogja elhinni, hogy ugyanaz a banda írta mindkettőt. Az is igaz, hogy a Metallica metálosságát tekintve kezdetektől fogva a „középutas” mezőnyben nyomta: a nyolcvanas években létezett ún. Bay Area Thrash-ben ugyanúgy ők voltak a legpuhábbak a Slayer és az Exodus mellett, mint ahogy a kilencvenes években nyújtott teljesítményükre sem mondaná az ember, hogy mekkora metálzúzás, amikor a dolog odáig fajult, hogy létrejött például egy Slipknot. Ezen a ponton viszont mindenképpen hozzátenném, hogy gigantikus sznobság a metálzene jóságmérőjévé tenni, hogy mennyire mély benne a gitár, vagy hogy mennyire szakad szét a drumometer a kétlábdobtól. A Metallicát éppen ez a kemény tempók, fémes hangzás és sötétebb szövegvilág ellenére jellemző relatív emészthetőség tette alkalmassá arra, hogy a kilencvenes évek közepére beteljesedő mainsteram metál forradalom zászlóvivőjévé váljon. Mert nincs kétség, hogy a metál áttörése a médiában, és társadalmilag elfogadottabbá válása döntő részben a Black album iszonyatos sikerének (máig több mint 22 milliót adtak el belőle!) köszönhető.

A zenekar felállása 2001-ig. Jason Newsted (jobbszélen) basszusgitáros ekkor lépett ki a Metallicából.

  Ha már siker, természetesen a srácok undorítóan, metáloshoz méltatlan módon meggazdagodtak. Emiatt, illetve a kilencvenes években felvett lágyabb alter-stílus miatt lehet őket utálni, viszont egyik sem gátolta meg a bandát abban, hogy kifejezetten jó zenéket is írjon. Hozzám is sokkal közelebb áll az, amit a korai szakaszban műveltek, de tagadhatatlan, hogy pl. az Until it sleeps (Load), vagy Low Man’s Lyric (ReLoad) kemény zeneiségről és érettségről tanúskodó számok lettek. Emellett James Hetfield megtanult rendesen énekelni, Kirk Hammet pedig valóban képzett szólógitáros lett (még Satrianitól is tanult, héló). Mivel időközben basszusgitárost is cseréltek, csak az az idegesítő Lars Ulrich maradt ugyanolyan szar dobos, mint kezdetben.

Minden, amiért szerethető a régi Metallica: sebesség, őszinte energia. (Creeping Death, felvétel 1992-ből.) 

Újfent egy szerethető pont: tessék megnézni, mekkorát gitározik Kirk Hammet! Hatalmas! (mondjuk 3:10-től már untam, de odáig süti) 

  A jövőre harmincadik évét betöltő Metallica tehát mindenféle ellentmondása és hibája ellenére megkerülhetetlen és óriási dolgokat tett le az asztalra; ma nem lenne egy sor zenekar a Mastodontól a Machine Head-ig, a Moby Dicktől a Blind Myselfig, ha a nyolcvanas években a Metallica nem robbant akkorát a dallamos, magát sminkelő, hajtupírozó brit heavy metal által uralt zenei színtéren, és nem jelenti ki, hogy a lényeg tulajdonképpen a „Metal up your ass”. Mindezt annyival tetézném, hogy nyilvánvalóan a két legnagyobb rock album a világon az 1986-os Master of Puppets és az 1988-as ...And Justice for All.

Pillanatkép az „elpuhult” Metallicáról. Az eredetileg Thin Lizzy szám Whiskey in the jar feldolgozása.

Minden bizonnyal San Franciscó-i Szimfonikus Zenekarral közösen adott koncert legjobb darabja: No leaf clover. James Hetfield hatalmasat énekel.

  Hogy kerekítsük a dolgot, mondok pár érdekességet a pénteki koncert apropóján. A zenekarnak eddig nem volt sok budapesti jelenése, viszont ami volt, az annál emlékezetesebb: az első magyarországi koncertjük 1988. szeptember 11-én volt az MTK-pályán (ezzel a bulival kezdődött a Damaged Justice Európa-turné). A színpadi díszlet része volt egy hatalmas szobor-makett, melynek a koncert egy pontján a műsor szerint össze kellett dőlnie, ám az nem a tervek szerint történt, és kicsin múlt, hogy nem okozott balesetet. A budapesti állomáson a zenekar forgatott is, és a Live Shit c. néhány évvel később kiadott koncert DVD legelején lévő turné-összeállításban a magyar szabadságszoborral pózoló zenekartagok is láthatók egy-két másodpercig.

  Aztán 1993-ban a The Cult és a Megadeth társaságában adtak koncertet itt, 1999-ben (Garage Remains The same Tour) pedig a Mercyful Fate és a Monster Magnet jött velük (a helyszín szintén az MTK Stadion volt). Azóta semmi. Na majd most.

*a szerző tanú, gátőr

A végére egy ritkaság, ha valaki fogékony rá. A 2004-es Download Festival előtt a dobos Lars kórházba került, ezért a zenekar kénytelen volt vendégdobosokkal nyomni - köztük Dave Lombardoval, a Slayerből! Ezen a felvételen a Battery c. szám látható, az ő közreműködésével. (Sajnos a hangminőség elég silány.)