Ferenc szokás szerint nem bír magával. De hát már vártuk a következő dobását: arra, hogy valami nagyra készül a Fidesz túlhatalmának bekövetkeztével, 0.98-as oddsszal lehetett fogadni a sarki trafikban. Sejtettük, hogy van egy féltéglája, amit az MSZP nevű állóvízbe akar hajítani, csak azt nem tudtuk, hogy beszédet tart majd közben, konzultál a pártvezetőkkel, blogbejegyzést mond tollba Gréczy Zsoltnak, vagy vitairatot szerkeszt. Nos, mivel történelmileg úgy alakult, hogy a szocialista tócsa kissé összezsugorodott, ezért a féltéglát kellett feltuningolni.

  Ezért úgy néz ki, lesz beszéd is, konzultáció meg már volt, abból készült egy, később a Kapcsolatra is kikerülő, negyvenkét oldalas vitairat, ami persze dalra is fakasztotta a pannon progresszió legszorgalmasabb krónikását. Minden stimmel tehát. Ebbe lett becsomagolva Gyurcsány féltéglája. Most kibontjuk, kicsit máshogy illesztjük össze, aztán megint összegyűrjük. Ha úgy tetszik, ezzel járulunk hozzá a nagy kísérlethez: a baloldal megújulásához. Elnézést, mert mocsok hosszú lesz, ráadásul sok Gyurcsány-idézettel, és a végkifejletet – miszerint a játék arra megy csak ki, hogy Feri legyen a szociführer – úgyis tudja mindenki. Ezt csak erősíti, hogy Ferenc bejelentette: nem kell neki pozíció. Azon sem lepődünk meg, hogy már megint a Balatonőszödi hazugságbeszéd igazságait kapjuk meg. De van itt még finomság bőven.

„Nem volt törvényszerű, hogy vereséget szenvedjünk. De majdnem. Talán nem pont így, nem pont ekkorát, de benne volt a pakliban. Ez akkor most felmentés? Amolyan magyarázkodás? Nem. Mert a vereség nem a véletlenekből, nem ármánykodásból, nem ellenséges összeesküvésből fakadt (bár az utóbbit kivéve, volt benne ez is, az is), hanem önmagunkból, a Magyar Szocialista Pártból, a nyolc év kormányzásából, az ország állapotából. És mielőtt még elfelejteném: önmagunkból, belőlünk vezető politikusokból, és természetesen belőlem is.”

 Hát nem valami határozott mozdulatsor. Ferenc kicsit tétova: a pocsolya érdemli a féltéglát, a csupa szépet ígérő varázstükör, de talán még az is megfordul a fejében, hogy hagyja a francba az egészet, és egy jellegzetes kalimpáló mozdulattal a háta mögé dobja. De nem. Neki meg kell alapoznia a magyar baloldal nagyon remélt és kívánt megerősödését. Előtte azonban helyzetet értékel, mert a baloldalnak olyat is kell. Igaz, a tárgyszerűség és a szakmaiság templomos lovagja nem tudta szétválasztani a párt és a kormány útjának elemzését, de hát a szenvedélyes ember már csak ilyen ugyebár.

„Az állami költségvetés hatalmas terhet vállalt, az emberek egyik napról a másikra több pénzhez jutottak. Kit érdekelt a megugró költségvetési hiány, a gazdaságra rakódó terhek növekvő elviselhetetlensége? A kormány népszerűsége az első félévben az egeket verdeste, 2002 őszén többen támogatták, mint amennyi támogatója a mostani választásokon volt a Fidesznek. De a könnyen jött népszerűség könnyen ment. A választók a 2002-es pénzeső után várták a 2003-asat, annak elmaradása után pedig lassan elfordultak a kormánytól. 2003 őszén már több támogatója volt az ellenzéki Fidesznek, mint a szocialistáknak.”

  Fordítok: elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. És ami a legszebb, hogy ezt Ferenc gyakorlatilag be is ismeri. Hogy is szokták mondani: a bűnös mindig visszatér a tett helyszínére.

„Mást sem teszünk azóta, mint iszonyatos erőfeszítéssel és konfliktusok sokaságával szegélyezve próbáljuk helyreállítani az akkor kibillentett egyensúlyt. Ilyenkor persze sokan felhorkannak. De hát nem érdemeltük meg a több pénzt? – teszik a fel a kérdést. Ha a választ a kérdezők többségének személyes perspektívájából akarjuk megválaszolni, akkor azt mondhatjuk, hogy dehogynem. Sőt, nem kicsit, nagyon.”

  Ugyanannyira megérdemelték tehát, amennyire elkúrtuk. Egyszerre cinikus és önmarcangoló, de hát láttuk már Ferit beszélni. Ripacskodásának már csak exmukásőrök, vagy közírók tudnak tapsolni. De van lejjebb is. 

„A Fidesz ősszel bejelentette, hogy helyesli a határon túli magyarok kettős állampolgárságára vonatkozó, a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett, a Munkáspárt által támogatott népszavazást. Miután a Fidesz olyan ügyben kívánt nyílt politikai küzdelmet folytatni, amelyet kormányzásuk alatt maguk is elvetettek, megalapozottnak tűnt akkori véleményünk: az ellenzéki párt valóságos célja nem valamiféle magasztos nemzeti cél követése, hanem a balliberális oldal és az új kormány elleni hatalmi, politikai kihívás megteremtése volt. Ezt a véleményt látszott utólag is igazolni az a tény, hogy a párt vezetői a 2006-os kampányban a határon túliaknak adandó választási jog megadásáról vizionáltak, melynek következtében – mondták ők – húsz évre bebetonozhatják magukat a hatalomba. 2004 decemberében a népszavazás elbukott. Látszólag győztünk, de az ország sokat vesztett. Persze nagy árat fizettünk mi is: világos lett, hogy fontos kérdésben repedés van a pártban, ráadásul a vesztes jobboldal újult erővel vádolt bennünket nemzetárulással.”

  Később így ír a témáról:

„Fordítva is egyszerű a képlet: ahol a jobboldal nemzeti érdekeink képviseletét ígéri, ott a baloldal a nemzeti érdeket veszélyeztető öngyilkos nacionalizmust lát. Ez a szemléleti különbség húzódik meg a kettős állampolgárság körüli vitákban, bár az is látszik, hogy a kormányra készülő Fidesz mintha lemondani készülne a tömeges, automatikus, választójoggal járó állampolgárság megadásáról, ami az 2004-es kérdésfelvetés alapját képezte. Ma is azt gondolom, hogy a lényeg szerint nekünk van igazunk, mely igazságot talán több empátiával, több türelemmel, igazabb érveléssel érdemes alátámasztani.”

  Most inkább nem mutatunk rá, hogy ez ezért, az azért nem igaz - elvégre Gyurcsányról van szó. Hazaárulózni sem kell már, és azon is maximum kedvesen mosolygunk, amikor eljátssza a minimum boldoggá avatandó árvízi hajóst, aki megzabolázta a deficit örvényét és legyűrte a hiány habjait:

„A választások után rendbe akartuk tenni a költségvetést. Bár tudtuk, hogy van feszültség a költségvetésben, de azt nem, hogy a tudottnál sokkal súlyosabb a baj. Az derült ki, hogy amennyiben sürgősen nem avatkozunk be, előbb-utóbb költségvetési vészhelyzettel fogunk szemben állni. Mikor tudtam meg, hogy hatalmas, a vártnál sokkal nagyobb a várható hiány? A választást követő hetekre megbeszélést hívtam össze, hogy elkezdjük a kormányprogram összeállítását. Az egymást követő tárgyalási napokon egyre magasabb év végi hiánycélról hallottunk. Először nem akartunk hinni a fülünknek, de gyorsan kiderült: ez bizony nem áprilisi tréfa. Hogyan történhetett ez meg? Ki a felelős? Nem szeretnék másokról beszélni, mert nem kétséges: én voltam a miniszterelnök, nekem kellett volna reális képet adni az országról. Nem tudtam teljesíteni ezt a kötelességemet, tehát én vétettem. Hogy az én győzni akarásom ragadt át másokra és tette őket vakká, de legalább is vakmerővé? Lehet. Hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve? Hát persze.”

  Meg kell a szívnek szakadnia, de komolyan. Az írás lényege mégsem ez, nem is a várhatóan nagy karriert befutó „fecsegő öregasszonyok gyülekezete” szóösszetétel. Nem is Sólyom László rugdosása, nem is a pártpénzek körüli szennyes kiteregetése, külön cseresznye, sőt marcipángolyó a tortán elterülő habon az „informális pénztárnok” emlegetése. És persze klassz kis botránykrónika az egész utolsó fejezet, némileg megerősítve azt a jobboldali pletykát, hogy azért kellett az ún. alternatív kampányban lotyaszájúskodni, hogy nagyobbat bukjon a Maszop, és Ferenc emberei legyenek többségben majd a frakcióban. Jó kis témák, mondom, lehet, hogy egyikből-másikból külön bejegyzés is készül majd, a fő baj azonban nem ezek között van.

  Amikor a költő arról ír, hogy a lényeg szerint nekünk van igazunk – na itt van a kutya elásva. A szokásos gréczys, népszavás csúsztatások és eredménytupírozások között ugyanis ott fortyog a rögeszmés küldetéstudatból fakadó, jakobinus düh. Az önjelölt prófétaság, ahogy Véleményvezér fogalmaz.

„Értem én, hogy nem fogadhatták el a kényszerekre hivatkozó válaszunkat, hiszen a megelőző négy évben is mi kormányoztunk. Ezért hiába gondoltuk és gondoljuk, hogy reformpolitikánk magva a progresszív nemzeti törekvések sorába illeszkedik, a választók jelentős része az osztozkodó nemzeti vízióban gyökeredző álmaik elárulásaként szembesültek modernizációs kísérletünkkel.”

Aztán:

„De egyik ok sem elegendő arra, hogy a magyar baloldal ne higgyen továbbra is abban, hogy reformpolitikája a legőszintébb és legtisztességesebb szándékból táplálkozott: igazságosabb, ha úgy tetszik, polgári, partneri világot kívánt teremteni a feudális viszonyok sokaságával átszőtt egészségügyben. Azért, hogy feudális személyi függések helyett a polgári világ intézményi garanciáit állítsuk. Hibát követünk el, ha ideáinkban kételkedünk, na persze akkor is, ha azt hisszük, hogy mi tökéletesek voltunk, csak a nép nem értett meg minket.”

  Mesteri „magyarugarozás”, még akkor is, ha ilyesmiket olvastunk már korábban a w.blogon is.  Figyeljük azonban meg, amint az elemzendő írásműben Robespierre kiválasztottsága vegyül Karl Marx és Marosán György retorikájával.

„Nekünk igazunk van történelmileg, nekik többségük van a mai társadalmi valóságban gyökeredző választói igényekre sandítva. Én nem változtatnék alapállásunkon, továbbra sem mondanék le a polgárosodás eszményéről, és megpróbálnám a modernizációt türelmes, empatikus szolidaritással ötvözni. Mert szerintem ez a nemzeti progresszió örökségét tiszteletben tartó, azt folytatni akaró baloldali néppárt politikai credójának egyik sarokköve.”

  Továbbá:

„Az nem kétséges, hogy az osztályszolidaritás történelmi igénye sokszor beárnyékolta a nemzeti szolidaritás megtagadhatatlan kötelességét, de az sem, hogy a mai magyar baloldal pontosan tudja, hogy a politikai, emberjogi és a szociális szolidaritás mellett van egy harmadik összekötőkapocs: a nemzeti szolidaritás kapcsa. De ez nem a liberalizmus, a szabadelvűség kritikája, hanem annak kiegészítése.”

  A végére hagytam két kis haikut. Ütnek, mint az ágyas szilvával kevert, szénsavas vodkával hígított kisvárdai kentucky bourbon.

„Ez akkor is így van, ha ezt nem értették a választók. Az igazság nem feltétlenül a többség oldalán áll.”

  Valamint:

„Őszödnek a lényegben igaza volt. Sokan nem értették, mások talán nem is akarták érteni.”

  Nos, Ferencem, ezt kéne marha gyorsan elfelejteni és akkor elkezdhetünk megújulásról beszélni, mert ez a dölyf teszi hiteltelenné az egészet. Például ezért nem derül ki a röpirat elején, hogy mi a jó francért íródott a szöveg. Ugyanis az derül ki belőle már megint, hogy tulajdonképpen itt van nekünk ez a jó Ferencünk, aki vezetné a modernitásba népet, íme itt van a 42 oldalas kőtáblája is hozzá, de hát ez a szívtelen csürhe csak várja, hogy szájába repüljön a sült farhát. Mert hát azt senki nem gondolhatja, hogy az ő elképzeléseik rosszak. Azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy ők itt polgárosodást szeretnének, meg nyugatosságot. Meg hogy a magyar baloldalnak ez évszázados hagyománya. Az.

  És egyben kényszeredett megújulásuk legnagyobb akadálya, mert ezt, a dolgok természetéhez való hozzáállásukat nem tudták megváltoztatni még mindig. Ezen kellene valamit variálni, mert a többi az csak napi politikai keménypornó, semmi több. Érdekes, az tény, de a lényeg mégiscsak ez az ősgőg volna. Mert például a baloldal kényszeres összefogásmániája is ezért lehetetlenül el: a saját igazából egyszerűen képtelen engedni. A jobboldal alapvetően párbeszédképes fele ezért annyit szeretne csak kérni az alapvetően párbeszédképtelen baloldaltól, hogy attól a felfogástól, miszerint eredendően, meg történelmileg, nekünk van igazunk, váljék már meg. Derűsen persze.

  A legszebb, hogy igazából ezt Feri is tudja:

„Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk.”

  Úgyhogy Feri: változz. Különben nem elég, hogy tényleg féltégla lesz a kőtábládból, de az állóvized is elsivatagosodik, hiába adsz neki még egy esélyt.