Ezernyi dolog bánthat és bánt minket: közállapotaink, egy visszautasítás, a vizezett langyos sör. És az odavetett, hányaveti, széttoccsanó vagy épp visszaverődő szavak. A bizonytalanság.

  Bárhol, bármilyen közegben jár az ember, ha kellően érzékeny a nyelvre – és nem csak rideg kommunikációs eszköznek, ha tetszik cédának tekinti –, akkor ezek az elejtett szavak ütvefúróként  dolgozzák meg a kisagyunkat. Egy rosszul, rosszkor elmondott történet vagy akár csak mondat: több mint kínos.

  Járva-kelve megfigyeljük, meghallgatjuk embertársainkat – jöjjenek bármelyik társadalmi csoportból és műveltségi körből – és azt halljuk, hogy megrázóan bizonytalan a nyelvük. Nem a hangerőről beszélek, hisz ma már lassan mindenki üvöltözik, telefonban, villamoson, a kanapén. Valakinél vagy valaminél mindig hangosabban kell beszélni.

  Egyre több töltelékszóval telítődik nyelvünk, s ezek közül is kiemelkednek a nyelvi bizonytalanság ellen segítségül hívott szavak: mindenki a tutit, a frankót, a valót, a tulajdonképpenit mondja meg, mindezt igazából, őszintén, komolyan, ténylegesen. Nem ismerős? De tényleg?!

  A másik jelenség az igekötők végtelen, jelentéstanilag nem indokolt halmozása, amivel a szó egykori jelentését akarjuk még jobban megerősíteni. Miért?

  A világért sem akarunk belebonyolódni a nyelvművelők és szabad/korlátlan nyelvhasználatot hirdetők dogmatikus harcába, nem is grammatikailag akarunk közelíteni az egész kérdéshez. Megértjük nyelvi sorstársainkat, még ha ők feltétlenül nem is tudják, hogy miért vesződnek a nyelvvel. Írni, olvasni és beszélni komoly szellemi teljesítmény – nézzünk körül és magunkba, hogy mi hogyan állunk ezekkel. Igazat és szépet írni, beszélni és olvasni még roppantabb feladat. Olvasni, jól és értően befogadni is nehéz, de beszéljünk inkább a másik két tevékenységről. Ahhoz, hogy szavaink és mondanivalónk átevickéljen a címzetthez, az adott esetben nem csak a megformáltságon múlik, hanem azon is, hogy szavaink mögött mi, adott esetben akár egész életünk ott legyen. És ez nem sznobizmus! A legpattogóbb káromlás és átkozódás is lehet igaz és szép is. Hányféleképpen lehet egy kiló kenyeret kérni!

  Egy évforduló mindig jó alkalom, hogy (újra)felfedezzük a körülöttünk ólálkodó kincseket. Olvassunk bele egy beszédbe, ahol a szavak mögött nem csak tinta, de hús és vér van. Egy egész ember, egy egész lélek.

„A régi igazságok megkopnak, de azért továbbra is igazságok maradnak. Pascal írta: «Le silence éternel des espaces infinis m'effraie.» Voltaire óta egymást követő emberöltők egyaránt bámulták ennek a muzsikáját s megállapodtak abban, hogy ez a legszebb francia mondat. Tudomásul kell vennünk, hogy így van, hogy így lehet. Én is hiába magyaráznám nekik, akár egy életen át, hogy miért gyönyörű ez a verssor: «Elhull a virág, eliramlik az élet».Nekünk elég hallani. Akkor egymásra pillantunk, megértünk mindent. Szembogarunk mélyén fölvillan egy testvéri szikra. A költészet nemcsak valami tág, minden embert egybefogó, - mint előbb említettem - hanem valami zárt is, családias is. Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.”

[…]

„Lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a «mester» címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk - «áldjon vagy verjen sors keze» -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

  125 éve született Kosztolányi Dezső.