Nem vadon nőtt lények, mindössze „gondozatlan magyarok” - így reflektál a neves magyarságszakértőre egy fiatal csángó költő - ezúttal prózában.
Iancu Laura: Élet(fogytiglan)
vallomások : levelek Borbáth Erzsébethez
Jankovics Marcell ill.
Szeged, Universitas Szeged, 2009.
Vajon miért nem falt fel a fejem körül szaglászó farkas
azon a hajnalon?
A szerző Moldva egy apró csángó falujából, Magyarfaluból származik, jelenleg pedig végzős néprajzos doktorandusz Budapesten – de tanult mellette pl. teológiát is. Pilinszky az ő számára több mint kedvenc költő, de ez a szó méltatlan is a kapcsolatukra, afféle mestere, második Bibliája inkább. Ez eddigi verseskötetein is meglátszik, P.J. gyakori megidézettségén túl: verseinek talán legelemibb „témája” a vallás, a kereszténység – nem véletlen, hogy a csángók „identitása” (ilyen szavakat persze nem használnak) inkább az, hogy ők katolikusok a románok közt, mintsem hogy „magyarok” (nekik ez is „idegen” szó… bizony.) Bevezetésképpen itt arra igyekeztem rávilágítani milyen nehéz is valóságosan meghatározni a csángóságot…
[a Bazilikában egy asszony] észrevette, hogy a Székely Himnusz éneklése alatt a csángó gyerekek ajka nem mozgott. „-Uramisten, ezek a gyerekek nem ismerik a Székely Himnuszt!” – mondta ájultan, és mindkét tenyerével legyezte az arcába a hűvös bazilika levegőjét. „-Mondok jobbat asszonyom, […] tegnap óta tudom, a 48-as szabadságharcról sem hallottak ezek a gyerekek!” Az asszony lefolyt a székre. Szégyenkezve öleltem magamhoz az alig nyolc éves gyermekeket. […] A kételkedő asszonyhoz fordultunk és megmutattuk sebeink: „-A mi himnuszunk a Csángó himnusz – mondtam neki. – És Ön, asszonyom, mit tud a csángókról?”
Nos, éppen ezzel küzd ez levélformában íródott vékony kis publicisztika-kötet is (volt a kezemben még kézirat korában, nagyon meghúzták, ami bizony jót tett neki…) – eredetileg egy tanítójához, Borbáth Erzsébethez* íródtak, és a Moldvai Magyarság c. fi.-ban jelentek meg 2002–2008 közt.
Iancu Laura utóbbi verseskötetei, bevallom, szerintem egyre gyengébb minőségűek voltak, de most ez a prózakötet aránylag hatalmas fejlődést mutat. Gyönyörű, ízes mondatokban vall „haza”, szövi össze a csángó nyelvet a kortárs magyarral és saját költői nyelvével – persze, olykor átcsap dagályosba, meg mondhatnék még ilyeneket, de nem teszem, végre a szépség uralkodik a nyelvében, nem a kifacsart, erőltetett cizelláltság, meg az idegesítő enigmatikusság (ezt utóbbi verseskötetiben éreztem. Remélem mások nem.)
Ez olyan kötet ez, ami remekül kiegészíti a napjainkban egyre nagyobb számmal megjelenő albumokat: azok képekkel és néprajzi jellegű kommentárokkal megmutatják ugyan nekünk a csángókat, de mint turistáknak… ami azért szégyen – ránk nézve –, mert valljuk be, a kora középkorban elszakadt magyarok (odaát, a Kárpátok túlsó lejtőjén…) soha nem voltak az anyaország figyelmének központjában, és bizony a számukra egyetlen valóságos „haza a magasban”, a Katolikus Egyház is magukra hagyta őket – mind a mai napig (a Vatikán le sem sz@rja, hogy kikövetelje Bukaresttől a magyar nyelvű misézést ,stb), Bukarest pedig – nem kevés sikerrel – azon van, hogy román papokkal és tanítókkal elrománosítsa őket. (Pontosabban a „janicsárokkal”: legtöbb papjuk pl. magyar nevű, de Jászvásári (Iasi) „kiképzésük” után ők büntetik legszigorúbban a magyar szót.) De mit kelle ezt magyarázni éppen a Rea.. Mandiner olvasóinak..?
…nem hagyja magát a [csángó] csoport kategorizálni, hiszen nem látta, nem ismeri még önmagát. Ezért hallgat. Sőt, nem is érti, miért fontos másnak a kérdés!
Miért ne lenne identitástudata a moldvai csángónak? Van! Csakhogy – egyesek csalódottságára – nem viszik utcára a magyar zászlót – sokan sose látták azt, nem lázadnak, nem éneklik a Himnuszt. Magyarságukra nem szimbólumokkal reflektálnak.
Szomorú világ ez, aki olvasta Bodor Ádám szürke, fekete erdélyi világát: nos, ez még annál is messzibb, „sorstalanabb” világ. De amilyen nagy a nincstelenség, a magukrahagyottság, olyan tiszták az egyszerű élet örömei: a babonás rituálék, a gombaszedés, a saját termelésű élelem, de mindenekelőtt: a család szentsége. Ahogy írja valahol: neki a falu oltára: az édesanyja.
Temploma pedig a magyar nyelv – teszem hozzá, olcsó heideggeriánussággal.
Nem ünnepelnek születésnapot, nem koccintanak névnapokon, de ott térdelnek a misztérium minden szegletén. (…) Azért igazán szegény Moldva, mert egyedül Istene van neki.
És bár nem ez a legjobb alkalom arra, hogy meglássuk, micsoda szép, döbbenetesen régies zárványa a magyar nyelvnek a csángó beszéd, de azért még ebből is ad nekünk egy kis ízelítőt Laura. (Itt még többet.)
Hát, röviden ennyi. Szóval ajánlom… :)
