Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy tehetséges diplomata, aki nevet szerzett magának, és országának azzal, hogy egy etnikai konfliktusokkal szabdalt térségben próbálta összetartani az összetarthatatlant – Bosznia-Hercegovinát.
Hogy ne sértsük meg jól fejlett érzékenységét, nevezzük itten Marószag Latyaknak. Latyak tehát olyasvalaki volt, aki lehetett volna valaki nemzetközi színtéren is (amit speciel egyetlen jelenlegi magyar diplomatáról sem tudnék elmondani), de kapott egy telefonhívást. Hogy legyél már külügyminiszter. Akitől ezt a hívást kapta, azt alapvetően egy bumfordiarcú zsebmilosevicsnek tartják a jobban fejlett világban, főleg azért, mert az is. Pedigrés diplomatánk mégis beállt mellé. Ott hagyott csapot-papot Boszniában (morcoltak is a sietségre a nagyfiúk), és odaállt valaki mellé, aki kis-boszniásat játszik, vagy legalábbis azzal kísérletezik.
És akkor most meg van lelkem sértődve. Egyrészt azért, mert pedigréje megkopott nemzetközileg. A fogadásokon még szánakoznak rajta, de ez az első lépés. A vége az lesz, hogy oda a hírnév, a presztízs. Obamáéknál már kezdesz leprás lenni. Hát nem mindegy, Latyak úr, kinek a szekerét tolod. Másrészt meg azért sértődött a lelkem, mert a másik oldal nem kooperál megfelelően. Magyarország ahelyett, hogy befogná a száját, küzd és harcol, még ha bénázva is. Latyak azt mondja, Magyarország nem kezelheti rövidnadrágos gyerekként Szlovákiát, de a helyzet az, ők maguk kezelik akként magukat.
Rövidnadrágos, rossz modorú gyerekek szokták letagadni a tanárnőnél, hogy megállapodtak Pistikével, a kék golyóért kap egy pirosat, vagy éppen fullosan hülyére venni a tanárerőt, vagy éppen maguk alá szarni. Azzal ugyanis, hogy élezik a konfliktust, maguk alá szarnak. Lehet, hogy belpolitikailag, rövid távon jó, de a kis-boszniás, zsebmilosevicses játék általában arra szokott visszaütni, aki elkezdi. Húsz éve a legtöbb horvátnak, bosnyáknak, jó volt Jugoszlávia, mint ahogy (szerintem sajnos, de én már csak ilyen vagyok) ma a felvidéki magyarok többsége elfogadja Szlovákiát, talán a lelke mélyén nem, de a napi gyakorlat szintjén mindenképpen. Már csak azért is, mert sok tekintetben jobban működik, mint a mai Magyarország.
Latyak viszont igazán tudhatná, hogy konfliktusok baromi gyorsan tudnak eszkalálódni. Mi lesz, ha a magyar közösség passzív rezisztenciába kezd a törvénnyel szemben? (Remélem igen!) Perek, büntetések, esetleg nem fizető, hanem inkább börtönbe vonuló emberek. Utána újabb erőszakba fúló focimeccsek. Sok minden történhet. Különösen, hogy rövidnadrágos éltanulóinknál, akiknél néhány ötös és dicséret után igencsak elszaladt a ló, ül egy csapat Jakub Bondicsek is.
Azok a Bondicsekek, akik elnökük fiát elrabolják, azt tervezik, hogy három jóval nagyobb szomszédjukat destabilizálják (a Magyarországon Szájernél és Torgyánnál robbantó, az Aranykéz utcában négy halottat okozó Omega akció és testvérműveletei) és rászállnak egy szerencsétlen diáklányra,6 nem lehetnek teljesen normálisak. Illúzióink ne legyenek, ők nem a múlt, hanem a jelen. Ivan Lexa papája, Vlado, Fico egyik legnagyobb támogatója. A Jakub Bondicsekek ott vannak Latyak egyre kevésbé tiszteletre méltó arca mögött, és kedvtelve figyeltetik meg a teljes felvidéki magyar politikai életet törvénytelen titkosszolgálati módszerekkel, és dübörögnek át (egyelőre álmukban) a párkányi hídon, maguk előtt hajtva azokat, akik nem értik meg, hogy Szlovákia a szlovákoké.
Ps. Hát nem kurvára rövidnadrágos dolog robbanóanyagokkal játszani repülögépeken? Ha a nyelvtörvény nem is, ez a CNN képernyőjére rakta Szlovákiát.
