Kovács Ákos után szabadon mi is egy évvel meghosszabbítjuk kerek évfordulónkat. Privát krónikánk szerint 1999 számít lapunk alapítási évének. Valamikor 1999 tavaszán a fénymásolt, pár oldalas Fidelitas-hírlevél az Utolsó Figyelmeztetés nevet kapta, a címet azóta sem igazán tudjuk megmagyarázni, bár számos kísérletet tettünk rá. Ha már tavaly tavasszal nem ünnepeltük meg az évfordulót, a változás napjait választottuk arra, hogy visszanézzük, honnan indult el a polgári underground lapja. Számunkra is meglepő módon kiderült, hogy egy múlt századi Kispál-koncerten találkozott a közösség két alapító tagja, így végső soron Lovasi András tehet rólunk.

  A következőkben a lap alapító hármasát, Hegedűs Zoltánt (Hegét), Ambrus Balázst (Zsombit) és Szálinger Balázst faggatjuk a kezdeti napokról. Ellendrukker sajtólevelezők figyelmét felhívjuk arra, hogy most újra jól lebuktatjuk magunkat, hiszen újfent fény derül a lap fidelitasos múltjára. Olvashatnak a Senilitas-frakcióról, a Fidesz-székház sötét alagsoráról és az erotomán verselésről is.

A polgári underground

  „Hegével egy Kispál-koncerten találkoztunk, közös haverok mutattak be minket egymásnak” - derül fény Ambrus Balázs visszaemlékezéséből arra, hogy mi volt a később a lap köré szerveződő közösség kiindulópontja. Hege és Zsombi később a Fidesz-székház alagsorában találtak újra egymásra a Fidelitas-hírlevél fénymásolása közben.

  Kilencvennyolc környékén, két évvel az ifjúsági szervezet alapítása után már létezett egy hírlevél, ami hol volt, hol nem volt, nagyjából egy-két havonta jelent meg. „Debreceni srácok csinálták, a lapot felküldték Pestre, mi pedig fénymásolgattuk és borítékoltuk a másolatokat Ambrus Balázzsal” - meséli Hege. Ambrus Balázs a Magyar Nemzetbe is írogatott, ráérő idejükben pedig cigizgetés közben agyaltak egy saját újságról közös ismerősükkel, Szálinger Balázzsal. Az akkoriban már verseket megjelentető Szálinger ötlete volt, hogy kerüljenek programajánlók és egyéb cikkek is a mozgalmi hírek mellé. „Alapítottunk egy rovatot Senilitas-frakció címmel, mindenféle ökörködéseket írtunk bele” - mondja Hege.

  „Hege és én a Fidesz irodájában dolgoztunk 1998 után, a Lendvay utcai főhadiszállás sötét alagsorában” - mondja Ambrus Balázs. Két méterrel az utcaszint alatt volt a munkaállomás, folyton égett a lámpa, polgári underground volt a javából. „Volt néhány Fideszhez járó újságíró faszi, akik méregettek minket, és hümmögtek, hogy mit csináltok itt gyerekek, mi ez a hülyeség?”

  Szálinger Balázs memóriája kevésbé működik: „arra emlékszem, hogy Hegével ketten szenvedünk egy monitor előtt, és a cikkekről döntünk: ez jó lesz, ez kurva jó lesz, ez nem lesz jó. Teljesen barkács jellegű lapot csináltunk”. Zsombi ellenben jól emlékszik a zalai poétával való találkozásra. „Szálingerrel a kőszegi Kóbor Macska kocsmában találkoztam először, ahol a fiatal költő erotomán verseit (köztük az „Ő mosogat, s én hátulról” kezdetű örökbecsűt) szavalta.” Persze Szálinger Balázs erőltette a kultúrát meg az infantilis irányt. „Vicces, tökös témákról akartam írni, a politika nem igazán érdekelt.” Szálinger látott olyan embereket, akikben volt újságírói véna. „Már az első fénymásolt lapszámból látszott, hogy ebből lehet valami.” Sorra mindenkinek beindult az agya, és jöttek a saját anyagok a fidelitasos hírek mellé.

  A három szerkesztő egy idő után unni kezdte a hírlevelet: „olyan csodás eseményekről kellett hír adnunk, mint például a gödöllői Fidelitas tisztújítása, satöbbi” - emlékezik vissza Zsombi. Az lett a koncepció, hogy legyenek a lapban olyan írások is, amelyek minden lehetséges olvasó számára érdekesek lehetnek, és a bővülést Gyürk András, a Fidelitas akkori elnöke is támogatta. „Elkezdtük felturbózni az unalmas cuccokat, a saját kis írásainkon pedig komolyan dolgoztunk. Ezek amolyan stílusgyakorlatok voltak: annyira nem voltak jók, de legalább sok időnket elvették.” A lapot az első időszakban egy büféből kialakított helyiségben, malmozó asztalokon szerkesztették. „Rájöttünk: az a baj, hogy ezt senki nem fogja elolvasni. Csinálni akartunk valamit, ami nekünk is tetszik, amit hasznosnak tarthatunk” - árulja el Zsombi a motiváció gyökereit.

Az első Utolsó Figyelmeztetés

  Elérkezett  '99 tavasza, és Szálinger kitalálta, hogy legyen Utolsó Figyelmeztetés a lap címe, amit azóta sem tud megmagyarázni. Hege szerint nagyjából arra akart utalni, hogy az újságban ott szerepelnek a programok, és ez az utolsó figyelmeztetés, hogy az olvasók vegyenek részt rajtuk. Vagy ilyesmi. Balogh Ákos Gergely '99 őszén jött Pestre zalai fészkéből (ahogy Szálinger is a dunántúli megye büszke fia), és onnantól kezdve háromnegyed év alatt összerakott két számot. „Akkor is el volt havazva, mint mindig” - buktatja le Turul kollégát Hege. Végül a kétezredik év végén lett ráncba szedve a társaság. Hegedűs Zoli vezetésével a szerkesztőség kibővült, ekkor került az addigi szerkesztők közé néhány grafomán polgárcsemete, köztük Csepel képviseletében az elvetemült néprajz-szakos Ablonczy Bálint.

  2000 novemberétől havilappá alakult az Utolsó Figyelmeztetés ami ezután megszakítás nélkül 2007 januárjáig minden hónapban megjelent. Az újságba nyolc-tíz lelkes ember írogatta a cikkeket. A lapban egyre kevesebb volt a fidelitasos tartalom, megjelentek az interjúk, a riportok, a műfajilag nehezen behatárolható egotripek és szellemeskedő szoci-ekézések egyaránt.

  2002 forró áprilisa után válságtanácskozást tartott a csapat. „A választások után úgy éreztük, kinőttük a kereteket. Volt elég saját ötletünk, egyre több fiatal, jobboldali olvasónk lett, és úgy véltük, ideje számukra felkínálni egy friss hangvételű közéleti-kulturális lapot” - mondja Hegedűs Zoli. „A két forduló között a szerkesztőségi ülésen üvöltve énekeltük a Kossuth-nótát.” Ambrus Balázs így emlékezik vissza a nagyközönség elé lépésre: „Kerestük a kitörési pontokat: arról akartunk írni, ami nekünk fontos, ami nekünk tetszik. Nem volt bennünk semmilyen megfelelni akarás. Akkoriban semmit nem tudtunk az olvasóinkról.”

  A fogadtatás vegyes volt. Voltak olvasók, akik lelkesen mondták, hogy ez jó, és ilyen még nem volt eddig, de érkeztek értetlenkedő levelek is, hogy „mi ez?! nem erre számítottunk!" A legkedvesebb visszajelzések idős emberektől érkeztek, egyikük azt írta: „Nem értjük a cikkeket, de tudjuk, hogy a fiataloknak erre van szüksége”. Nekünk már az is tetszett, hogy valaki egyáltalán elolvasta az újságunkat" – mondja Zsombi

Tíz év után

  2002 májusában az Utolsó Figyelmeztetés elszakadt a Fidelitastól (de 2003-ig még a Fidelitasra utaló az új nemzedék lapja címke szerepelt a borítón, amit aztán a polgári underground lapja felcím váltott), innentől kezdve 2007-ig folyamatos volt a sztori, aztán jött a Reakció, majd a Mandiner. Hegedűs Zoli, aki 2007-ig az UFi főszerkesztője volt, így vonja meg a mérleget: „A jobboldalon több kísérlet volt úgynevezett fiatalos lap indítására, de mind befulladt. Számomra örök tanulság lett, hogy érdemes inkább alulról építkezni. Az ufista csapat tíz éves története szerintem egy klasszikus népi kezdeményezés folyamata. Alig morzsolódott le valaki, és organikusan szerveződve jöttek újabb és újabb emberek. És ami a legfontosabb: közösségként tudtunk működni” - mondja Hege.

  Ambrus Balázs az elmúlt tíz évre visszatekintve arról beszél: „sosem sikerült kitörni abból, hogy mi egy baráti társaság vagyunk. Egy közösségről van szó, ahová mindenki beajánlott egy-egy felbukkanó jó szerzőt. Mindenki hozott magával még egy embert, ha úgy jobban tetszik.”

  Szálinger nem számított nagy évfordulóra: „Nem gondoltam volna 1999-ben, hogy tíz év múlva is közösen alkotunk valamit, ami abból a hírlevélből nőtt ki. A jobboldali sajtó akkor - ahogyan most is - halálosan komolyan vette magát. Én például inkább a Narancsot olvastam akkoriban, az viszont nem volt tudatos, hogy fiatalosan írjunk. Azt és úgy írtunk, ahogy nekünk tetszett”.

  Hegedűs Zoli hozzáteszi: „A legtöbben autodidaktaként kezdtük el a lapcsinálást, nem voltunk képzett újságírók, mégis ebbe az irányba fordult legtöbbünk életútja. Az UFi és folytatásai végső soron meghatározták az életünket."