Mint arról már beszámolt Turul fővezér, felvidéki kollégáink háromnapos agyviharon láttak vendégül néhányunkat a Fátra lábánál. Szép volt, jó volt, de azt is be kell vallani, hogy intőt kaptunk. Csúnyát. Nem mi, a Reakció, vagy nemcsak mi. Hanem az az egész valami, amit ma Magyarországnak hívnak.

  Erre a Magyarországra, minden bajával együtt, a rendszerváltástól nagyjából 2004-ig fel lehetett nézni az összes olyan szomszédos territóriumból és országból, ahol jelentős lélekszámú magyar közösség él. Gazdagabb, sikeresebb és valahogy európaibb volt, mint Dévénytől Batináig bármelyik szomszédunk, de még Horvátországhoz és Szlovéniához képest sem volt annyira fájdalmas a lemaradás. Aztán ahogy az irracionális belpolitika 2002-től irracionális gazdaságpolitikába is csapott, ez az előny riasztó gyorsasággal apadni kezdett, hogy északi irányban egész egyszerűen el is tűnjön. Azok a skodanénis-skodabácsis idők, amikor az egész Felvidéket belengte a késő csehószlovák fantáziátlanság, amikor a Kofola tűnt a luxus csúcsának és amikor Budapesthez képest Pozsony egy alulfejlett provinciális kisvárosnak tűnt, elmúltak. Besztercebánya jobban néz ki, európaibb, tisztább, mint szinte bármelyik hasonló méretű város a „Trianon” szabásmintájú Magyarországon. Még egy csilivili felhőkarcolócskája is van, olyan, amit Pesten az okosok azonnal betiltanának, mint mindent, ami innovatív és elüt a (felvidéki bloggert idézve) „erősen leromlott” 19. századi városképtől. Kis-Nagyország behozta lemaradását. Sőt.

  Felvidéki bloggerbarátaink egész egyszerűen sokkoltak azzal, hogy ma Magyarország északról mennyire balkáninak tűnik, nemcsak azért, mert szegényebb, hanem mentalitásában is. Az egy dolog, hogy rosszabb az adózás, kisebb az egy főre jutó GDP, ezen lehet(ne) jó gazdaságpolitikával viszonylag gyorsan változtatni. Az már sokkal súlyosabb, hogy nem átallnak jó nevű magyar cégek adócsaló megoldásokat javasolni felvidéki partnereiknek is, ami egyszerre arcátlanság és önmaguk lábon lövése. Hogyan épülhet üzleti kapcsolat bizalomra, ha az első javaslat csalásra szólít fel?  A mutyi, az élősködésre és bliccelésre való hajlam a kádári magyar szocializmus terméke, hogy történelmi előzményit ne emlegessük. Ezt erősítette fel a szocialisták által bevezetett nagyüzemi korrupció, és a leszakadt társadalmi rétegek „halat adok, nem hálót” típusú önsorsrontó támogatása. A kiépült reflexek nem biztos, hogy megváltoznak az adók csökkenésével. Kis-Nagyországban is van korrupció, van élősködés, de kevesebb, mert társadalmilag nem annyira elfogadott, mint a Dunától délre. A politikai elit az alapvető gazdasági felemelkedést szolgáló lépésekben többé-kevésbé kiegyezett, így a kormányok meg merték lépni a rövid távon fájdalmas intézkedéseket is.

  Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne önmagából kifordult, perverz kis ország ez (azért ezt is kibeszéltük) a kormányában egy csapat zombival. Nevetséges, ahogy hamisított történelmet irogatnak maguknak, kezdve a Nagymorva Birodalommal, ami nem volt se nagy, se birodalom, de igazából még morva se. Vagy lehet éppen magyarellenes szabadságharcost képzelni egy betyárba, de a tény az, hogy a szlovákságnál kevesebb problémát az 1920 előtti Magyarországon egyetlen nagy nemzetiség sem okozott, lelkesebben a németeket és zsidókat kivéve senki sem asszimilálódott. Szörnyű lehet a szlovák nacionalistáknak, de a magyarok és szlovákok sohasem irtották egymást, ellentétben mondjuk a magyar-szerb, magyar-román viszonylattal. De ez aligha vigasztalja azokat, akiket ma, jórészt képzelt sérelmeket felemlegetve (ez nem azt jelenti, hogy a magyar nemzetiségpolitika méltányos volt a szlovákok felé, mert nem volt az), megaláznak nemzeti hovatartozásuk miatt. A kettős nyomás, a Magyarországba vetett hit megrendülése, és a szlovák nacionalizmus erőszakossága miatt ma a magyarság demoralizációja és ezzel párhuzamosan asszimilációja nagyobb, mint valaha. Egyes demográfiai előrejelzések szerint magyar közösség tíz év alatt akár százezer főt is veszíthet, ami egészen drámai méretű csökkenés lenne a jelenlegi 520 ezres hivatalos adathoz képest.

  Kis-Nagyország viszonylagos sikere intő példa, hogy lecsúszni nagyon könnyű, de lehetséges gyorsan emelkedni is. Ha nem akarjuk, hogy Pufulecország, aminek fővárosát nemrégen még nyugodtan csúfolhattunk Büdirestinek (az egésznek elhanyagolt MÁV pályaudvar feelingje volt, most viszont már látszanak az élet jelei), ugyanúgy joggal oktathasson minket, mint a magát fejlett nyugatnak képzelő Skodánia egykori fa és szeméttelepe, szép Kis-Nagyország, akkor sürgősen tenni kell valamit. A felvidéki bloggerek (is) megadták a magyar politikai elitnek, de Magyarországnak és az elbalkánosodás felé tartó magyar társadalomnak az intőt. 2010-től változtatnunk kell. Magunkért, és értük is.