„Emlékezzetek: be fogom járni a világot!” Egy debreceni gimnazista fogadta ezt meg osztálytársai előtt a harmincas évek végén. A gimnazista Balázs Dénes meg is valósította álmait: világutazó, földrajztudós, író lett belőle, és munkásságának megkoronázásaként megvalósította a Magyar Földrajzi Múzeumot.
Tengertelen nép vagyunk: a Kárpátok közé zárt Magyarország nagyjainak jelentős része az ismeretlen nagyvilág helyett befelé és a múltba fordult szívesen. A tengerek partján élő népekkel szemben nem vonzódunk a horizonton túl nyúló távlatokhoz, a legtöbben megelégszünk a magyar glóbusszal. Csodaszámba megy, hogy köreinkből is kikerültek nagy utazók, akik a 19. és a 20. század viszontagságainak ellenére felhelyezték Magyarországot a felfedezők térképére.
Székely vér
Hosszú a sor a székely Kőrösi Csoma Sándortól az Afrikát bejáró Teleki Sámuelen és Lóczy Lajoson keresztül Cholnoky Jenőig és társaikig. Az illusztris névsor pedig egy másik székelyig tart: Balázs Dénes, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítója az utolsó legendás magyar utazók egyike volt. Székely (kászonimpéri) származású apa és rimaszombati származású anya gyermekeként született 1924-ben Debrecenben. Bár az Alföldön nőtt fel, nyughatatlan székely vére egészen fiatal korától útra csábította őt. Nem kell sokat gondolkodnunk, ha Kőrösi Csoma Sándort az ő nagy elődjének tartjuk: a múzeumalapító önéletrajzában az első oldalon emlékezik meg a Tibetet bejáró példaképről: „székely vérem, Kőrösi Csomának átöröklött génjei nem hagytak nyugodni. Gyermekkori vágyaimtól nem tágítok! Csak azért is! – ez lett életem lüktető mottója”.
A végképp vérzivataros 20. század aztán számos alkalmat teremtett Balázs Dénesnek, hogy állhatatosságát bebizonyítsa. „Kitartás és makacsság jellemezte őt” - mondja dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, aki 15 éves kora óta ismerte a nagy földrajztudóst. Nagy hatással volt rá a múzeumalapító Indonéziáról szóló könyve is. „Amikor kérdeztem, mi ad neki erőt, rámutatott az íróasztala fölött lévő Kőrösi Csoma-képre. Ma is ott áll egykori asztalán” - meséli a múzeumigazgató.
Balázs Dénes első próbatételként 1942-1943-ban két nagy kerékpártúrát tett az akkori Magyarországon, melyek során 5200 kilométert tett meg, eljutott többek között a Székelyföldre is, meglátogatva az apai rokonságot. Legjobb barátja, Medveczky Géza útitársául szegődött a nagy kiránduláshoz. A Debrecenben élő egykori barátot megkérdeztük az élményekről: „szinte pénz nélkül indultunk el, de mivel leventék voltunk, az észak-erdélyi magyarok mindenhol segítettek nekünk. Egy nap hajnalban indultunk az útnak, ami a hegygerincen vezetett. Alattunk nagy szakadék tátongott, ahonnan felhők jöttek felfelé. A reggeli fényben a két biciklis árnyéka a felhőkre vetődött” - emlékezik vissza Medveczky Géza.
Az első nagy utazásából visszatért fiatalember 1943-ban a Debreceni Dohánygyárban kezdett dolgozni, de 1944-ben leventeként behívták katonának. A frontszolgálatot sikerült elkerülnie, de hamarosan szovjet hadifogságba esett és évekig végzett kényszermunkát egy oroszországi lágerben. „Három és fél év után térhettem haza, fizikailag és lelkileg megnyomorítva” - írja visszaemlékezéseiben. Balázs Dénes mégis legyőzte a megpróbáltatásokat, visszatért Budapestre, ahol újra dohánygyárban kezdett dolgozni. Édesanyjával Érdligetre költözött: Érd városa haláláig otthonául szolgált. A gyári munka viszont nem kötötte őt röghöz, sőt, egyre komolyabban merült el a természetjárás és földrajzi kutatás világában. Budapesten bekapcsolódott a Kinizsi Sportkör természetjáró mozgalomba, majd 1954-ben ben húsz főnyi csapatával feltárta az Aggteleki-karsztvidéken, Égerszög közelében lévő Szabadság-barlangot. 1956-ban már Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató néven indított tudományos folyóiratot, pedig az egyetemet (az ELTE földrajz szakát) csak ezután, felnőtt fejjel végezte el 1959 és 1962 között. De addigra már túl volt két nagy utazásán, mely során Dél-Kínát és az arab Közel-Keletet járta be, karsztkutatási célból. Az egykori dohánygyári dolgozó 1964-ben doktori címet szerzett, disszertációját a karsztkorrózió problematikáiból írta.
Évtizedek alatt a Föld körül
Balázs Dénes a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig szinte minden második évben hosszú utakra indult. Eljutott az indonéziai vulkanikus szigetekre; első magyarként, egy lengyel kamionnal, kis csapatával átszelte a Szaharát észak-déli irányban; 1969-70-ben Alaszkától a Tűzföldig végigjárta az amerikai kontinenst. Ecuadorban a teljesen feltáratlan Archidoniai-karsztvidéken kutatott. Később bejárta Japánt, a Fülöp-szigeteket, Pápua Új-Guineát, Ausztráliát és Óceániát. A megállíthatatlan utazó ezután eljutott Grönlandba, Dél-Afrikába, Madagaszkárra és Új-Zélandra is. Öt kontinens 130 országában fordult meg, kutatásai eredményeit száznál több dolgozatban foglalta össze.
Majdnem kiszáradt a Holt-tenger partján, kémkedés gyanúja miatt börtönben tartották Gabonban, tizenötezer tasak mohát hozott haza Óceániából. Egy alkalommal Tahiti szigetén ragadt, de a telefonkönyvben talált név alapján felhívott egy oda szakadt magyart, aki szállást adott neki. Számtalan kalandját egy sor ismeretterjesztő könyvében és útleírásában osztotta meg a magyar olvasókkal, könyvei nagy sikernek örvendtek az elmúlt évtizedekben. Könyveit saját rajzaival és magyarázó rajzaival illusztrálta, így személyében fotós- és grafikus művészt is tisztelhetünk. Galapágosz c. könyve egy páratlan út művészi fotóalbuma. A csodálat mellett mindenkiben felmerülhet a kérdés: hogyan tudott ennyit utazni az elmúlt rendszerben?
„A rendszer nem támogatta, csak tűrte őt” - mondja dr. Kubassek János. Bár neves tudós, szakíró és író lett belőle, soha nem volt egyetemi tanár, csak előadásra hívták meg. „Nem kapott kedvezményeket, potyalakást sem.” Balázs Dénes kiadhatta könyveit, magas kitüntetéseket is kapott, de hosszú utazásai, az összesen egy évtizedet is meghaladó távolléte megmagyarázhatják a rendszerhez való viszonyát. Balázs Dénes ráadásul nem első osztályú repülőkön és szállodákban utazgatott a világban. „Rengeteget nélkülözött az utakért, nagyon kevés pénzzel ment el” - emlékezik vissza dr. Kubassek János.
Vajon hol érezte igazán otthon magát Balázs Dénes? - kérdezzük a múzeum igazgatójától. „Sokan azt mondták: útközben” - szól a válasz. Tudományos ismeretekkel, nyelvtudással felvértezve, a kommunista diktatúrától több ezer kilométerre akár a kint maradás mellett is dönthetett volna a világutazó. „Voltak felcsillanó lehetőségek Nyugaton, meg is tudott volna élni. De nagyon szerette Magyarországot, erős volt benne a nemzeti érzés. Neki Magyarország maradt a mágnes.”
A múzeumalapító
A világutazó a Móra Ferenc-díj, a Herman Ottó-díj, a Szent-Györgyi Albert-díj, a Lóczy-érem birtokosa és Érd város díszpolgára lett az évtizedek során, de legfontosabb örökségének megalkotására csak a nyolcvanas évek elején kerülhetett sor. A Magyar Földrajzi Múzeumot saját édesgyermekének nevezte Balázs Dénes. Nem túlzott: hosszú évek kitartó munkájával, az életére jellemző állhatatossággal teremtette meg a múzeumot. Dr. Kubassek János a MúzeumCafénak elmondja: már 1911-ben felvetődött a Magyar Földrajzi Múzeum megalapításának gondolata, de Balázs Dénes volt az, aki évekig tartó szervezőmunkával meg tudta valósítani azt.
A kezdeményezés után - sokak számára ismerős módon - tologatás és huzavona kezdődött a tanács, a minisztérium, a civilek és minden más illetékes között. A Pest megyei pártbizottság azonban sokáig ellenezte a múzeum létrehozását, nem nézték jó szemmel, hogy civilek őket megkerülve akarnak valamit létrehozni. Cservenka Istvánné, a megyei pártbizottság első titkára a tervről tudomást szerezve éktelen dühbe gurult Balázs Dénes visszaemlékezése szerint: „márpedig abban az épületben nem lesz múzeum! Ott helyezzük el a városi szervezetek irodáit, a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől az Úttörő Szövetségig. Vegyék tudomásul!” - közölte Érd város vezetőivel. A múzeumügy ezután egy ideig tabu lett a városban. A világutazó már ott tartott, hogy saját telkén építene fel egy múzeumépületet, és az ingatlant ajándékként odaadnák az államnak. Az építkezés el is kezdődött, de ennek híre eljutott Aczél Györgyig, aki leállíttatta a folyamatot. A gyűjtemény nem jöhetett volna létre Mógor Béla érdi tanácselnök és Becsei József, a Magyar Földrajzi Társaság egyik jeles személyiségének támogatása nélkül. Egy hosszabb világutazás után megváltoztak a hazai körülmények, így a gyűjtemény beköltözhetett a kúria épületébe.
1978 és 1983 között folyt a szervezőmunka, 1982-ben még üres falak álltak az egykori Wimpffen-kúria épületében. Nem volt archívum, nem volt könyvtár, nehezen lehetett pénzt szerezni rá a ma is hiányos infrastruktúrájú Érd városában. 1983-tól mégis gyűjteményi, majd 1988-tól múzeumi rangot kapott az intézmény. Dr. Kubassek Jánost húsz éves egyetemistaként kérte fel Balázs Dénes a szervezőmunkához. „Elmentem Cholnoky Jenő és Germanus Gyula özvegyéhez, az utazók gyűjteményeit felhasználtuk a múzeumban. Nehezebb, rögösebb utat választottam, de soha nem bántam meg” - mondja a múzeumigazgató, aki a kezdetektől, 1983-tól vezeti az intézményt. Rengeteg helyről kellett összegyűjteni az anyagot, amelyekből Balázs Dénes alkotta meg az első kiállításokat. „Nem mutatta ki a diadalérzetét a nyitáskor, örült, de érezte a felelősséget.”
Balázs Dénes egy élő múzeumot akart létrehozni, programokkal, konferenciákkal, múzeumbaráti körrel. Ez sikerült is: a nyitás utáni első tíz évben több mint százezren tekintették meg, legalább 3000 iskolai osztály fordult meg a múzeumban. Ezzel a múzeumalapító legfőbb nevelési célja teljesült. Néhány év alatt a tudománytörténet iránt érdeklődő földrajzosok, történészek csapata verbuválódott a múzeum köré. Balázs Dénes volt a kezdeményezője a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok című folyóirat kiadásának, ami tárházát képezi a magyar földrajz fejlődésével kapcsolatos kutatási eredményeknek. Az ő szerkesztésében jelent meg 1993-ban a Magyar Utazók Lexikona is.
„Önzetlenül, minden fizetség nélkül másfél évtizeden át dolgozott a múzeumért. Csendesen, szerényen, áldozatkészen. Kerülte a reflektorfényt, s még portréfilmet sem engedett készíteni magáról” - emlékezik vissza dr. Kubassek János, majd hozzáteszi: „írásaival, szellemi-szakmai-tudományos hidakat épitett, távoli kontinenseket kapcsolt össze hazánkkal. Balázs Dénesnek volt egy emlékezetes megjegyzése, melyet 1976-ban, Abaligeten, a barlangásznapon , az esti tábortüznél hallottam tőle: mindent meg lehet valósitani. Csak nem mindenkinek...” Erdélyi Nimród Balázs Dénesről szóló megemlékezésében azt írja: múzeumnak is beillő, távoli tájakról begyűjtött emléktárgyakkal zsúfolt lakása mindig nyitva állt az érdeklődők és barátok előtt. Sokaknak megmutatta a kertjében egy sziklahalomra felállított oszlopát, amelyen nyilak jelezték a Föld általa bejárt legmesszibb pontjait és az odáig lévő távolságokat.
Balázs Dénes hosszas betegség után 1994 októberében hunyt el, utolsó hónapjaiban is emlékiratain dolgozott, melyek 1995-ben jelentek meg Életem-utazásaim címmel. Felesége, Sprincz Vilma, aki évtizedeken át itthonról segítette és támogatta a hosszú utazásokra elinduló Balázs Dénest, ma visszavonultan él Érden. A múzeumalapító világutazó barátai és munkatársai ma is ápolják emlékét, Domonkos Béla által elkészített szobrát a múzeum kertjében állították föl. Szobrának a költségeit a barátok, kollégák, tisztelők és pályatársak adományai biztosították. Az ország minden részéből, sőt külföldről, Kanadából, Brazíliából, Párizsból, Ausztráliából is érkeztek felajánlások, s ez tette lehetővé halálának ötödik évfordulóján, 1999-ben az állami támogatásban nem részesülő szobor felállítását. Debrecenben, hajdani iskolájának, a Piarista Gimnáziumnak falán látható emléktáblájának avatásán T.Mészáros András, érdi polgármester mondott avatóbeszédet, melyben kiemelte, hogy Balázs Dénes magányos, hátizsákos utjai során Debrecen és Érd között öt kontinens 130 országát járta be, s munkáival, könyveivel, gyűjteményével az egész országot gazdagította.
(A MúzeumCafé folyóiratnak írt cikk teljes változata)
<
