(A MúzeumCafé folyóirat októberi lapszámába írt cikk teljes változata)

  Nagybajom felé autózunk Belső-Somogyban. A Balatontól délre eső völgyekben álmos falvak követik egymást, az utcákon alig látni mozgást. A reggeli fővárosból kiszakadva nagyon más miliőbe érkezünk, ahol állni látszik az idő. Még nagyobb lehetett a kontraszt a 18. század vége felé, amikor Somogy nagy része erdőségekből állt. Ezen a vidéken érezte magát remetének Berzsenyi Dániel és Csokonai Vitéz Mihály.

  Utóbbi költőnk egy évig, 1798 nyarától 1799 nyaráig Sárközy István vendége volt abban a nagybajomi kúriában, amiben ma múzeumot rendeztek be a köznemesi származású, művelt házigazda emlékére és a vidék történelmének bemutatására. A Sárközy István Helytörténeti Múzeum egyik büszkesége Nagybajom ifjú városának (2001-ben kapta meg a kitüntető címet), ami egyébként a gólyák városának is nevezi magát a nagy számban itt fészkelő vándormadarakról. A múzeum az egykori Sárközy kúriában kapott helyet, amely három részletben, a 18. században, a 19. század elején és a végén épült ki a jelenleg látható formájában. A sárgára festett, tornyos épület emberléptékű arányokat tükröz egy emberléptékű vidéken.

  Kedves, idős házaspár fogad: Varga-Deák József és Györgyi asszony (Sárközy Katinka leánya) a csak előzetes bejelentés után látogatható múzeum alapítója, üzemeltetője és lelke. Az ő kalauzolásukkal járjuk be a kiállítást és az évszázadokat. A múzeum névadója, Sárközy István 250 éve, 1759 április 22-én született Kisasszondon. Születésének évfordulója alkalmából idén augusztus 20-án posztumusz díszpolgári címet kapott a településtől.

  De ki volt Sárközy? A csallóközi eredetű család 1510-ben kapott II. Ulászló királytól nemesi címet, a török kiűzése után telepedtek le Nagybajomban. Sárközy István hosszú életű, az akkori országot bejáró, a kultúra iránt elkötelezett köznemes volt, aki idős korára Somogy megye alispáni székébe küzdötte fel magát, bár inkább a művészetek, az irodalom érdekelte őt. Már ifjúkora is mozgalmas volt: iskoláit Abán, Pozsonyban, Sopronban és Debrecenben végezte.

  „Mivel azok a dokumentumok, amelyek a pontos biográfia megrajzolásához vezérfonalat nyújthattak volna, a Sárközy-levéltár legnagyobb részével együtt a háború alatt elvesztek vagy megsemmisültek, sok tekintetben csak Sárközy verses naplója adhat ehhez támpontot” - írja Nagybocskai Zsófia, aki anyai ágon Sárközy István leszármazottja. Nyolcvan éves elmúlt már akkor, amikor egyik volt tanulótársának, Báthori Gábor szuperintendensnek jubileumi ünnepségeket rendeztek Pesten. Erre meghívták Sárközyt, aki szokásához híven verssel érkezett. Nem volt katona alkat, 1783-ban mégis felvételét kérte a a magyar nemesi testőrségbe, ami azonban nem sikerült neki. Naplója szerint katonaidejében többször megfordult Bécsben, s eközben minden bizonnyal megismerkedett Bessenyei Györggyel, aki ekkoriban mint a protestánsok ügyintézője dolgozott.

  Ezután családja a táblabírói hivatal elérését tűzi ki célul, ehhez gróf Széchenyi Ferenc segítségét kérik. A főnemes - ekkor mint pécsi kerület biztos - a támogatást ahhoz a feltételhez köti, hogy Sárközy Pécsen folytassa ezirányú tanulmányait. 1785-ben már Somogyban aljegyző, majd megyei ellenőr, főadószedő, táblabíró, 1794-tol 1801-ig főszolgabíró. Többször jelölték alispánságra is, de azt csak 1824-ben kapta meg (állítólag protestáns volta miatt). 1836. novemberéig volt Somogy vármegye másodalispánja. Közben 1793-tól haláláig, 52 éven át volt a Belső-somogyi Református Egyházmegye gondnoka. E hivatalával függ össze a csurgói gimnázium ügye körül kifejtett gondoskodása is. Családi élete is példás volt. 1787. aug. 17-én vette feleségül chernelházi Chernel Esztert (1771-1829), aki nemcsak gyermekei felnevelője, versekben tisztelt háziasszonya a nemesi kúriának, de - a korhoz mérten - szellemi társa is volt Sárközynek: a szakirodalom gyakran idézi, hogy felesége egy akkoriban ritka szenvedélynek hódolt: Rousseaut olvasott.

  Az egykori debreceni diák, a fiatal Csokonai Vitéz Mihály egy éven keresztül lakott 1799 nyaráig a nagybajomi kúriában. Irodalmi kört alkottak Pálóczi Horváth Ádámmal és Sárközy Istvánnal, bár a házigazda elismerte magáról, hogy nem olyan szintű irodalmár, mint a többiek. Inkább a fiókjának írogatott” - mondja Deák-Varga József. Sárközy levelezésben állt Kazinczy Ferenccel és barátságban élt Berzsenyi Dániellel – tudjuk meg Sárközy Szabolcstól, a család korelnökétől. A művelt köznemes egy rejtélyes könyvecskét hagyott az utókorra: a múzeumban kiállított, titkosírással írt naplóját a mai napig nem tudták megfejteni, pedig többen foglalkoztak vele.

  A kúria utcafrontján egymásba nyíló termek a Sárközy-emlékeket őrzik: 18.,19. századi bútorok, festmények és használati tárgyak alkotnak korabeli miliőt. A berendezés mintegy fele képezi házigazdáink személyes tulajdonát: Deák-Varga József és felesége hosszú évtizedek alatt gyűjtötték össze a tárgyakat. Sőt, nem csak gyűjtötték, hanem saját kezűleg fel is újították őket, ha értettek hozzá.

  Az egyik falon 17. századi dagesztáni perzsaszőnyeg lóg, amit egy környékbeli portáról szereztek be. „Már ki akarták dobni a kutyának, én pedig ezer forintért megvettem a maradványait. Feleségemmel együtt felújítottuk, körülbelül hetvenezer csomót kötöttünk a szőnyegbe” – mesél a páratlan kincsről a férfi.

  Szenvedélyes gyűjtőszenvedélyüket talán saját sorsukkal is lehet magyarázni. Deák-Varga József 1950-ben, kiskatonaként került Nagybajomba, itt találkozott a Sárközyektől származó, leendő feleségével. A Sárközyek egyik kúriájában lakó családot azonban rövidesen kitelepítették, ötüknek kellett egy egyszoba-konyhás lakásban ( a „kulákházban”) meghúzni magukat. A férfi segédmunkásként kezdett dolgozni Kaposváron: „de aztán rájöttek, hogy össze tudok adni két számot”, így adminisztratív munkákat kezdett végezni.

  Deák-Varga József később elvégezte a főiskolát, és földmérő üzemmérnök lett Kaposváron. Nyugdíjazása előtt már térképészettel is foglalkozott, ami egyik szenvedélye is: a múzeum egyik termében térképkészítéshez használt régi műszerek és 19. századi atlaszokat is megnézhetünk. A múzeum atyjának másik komoly hobbija a címerfestés. Egy címer megalkotásához a szigorú szabályokra épülő heraldika tudományát is ismerni kell, de a címerfestő műhelysarkot, valamint a falakon sorakozó falucímereket látva bízhatunk Deák-Varga József tudásában. A címerfestést nyugdíjazás után sem hagyta abba, sőt, a rendszerváltás éveiben rengeteg felkérést kapott az egyes települések címereinek újraalkotására.

  A fordulat éveiben a házaspár visszaköltözött Nagybajomba: meg tudták venni az addig tanácsi szolgálati lakásoknak helyt adó kúria egy részét. A lassan elköltöző és kihaló bérlők után pedig be tudták rendezni a kiállítást. Évekig tartó tárgyalások, egyeztetések után 1992-ben nyílt meg Nagybajomban az egykori Sárközy kúria három helyiségében az a kis kiállítás, amely a mai múzeum magját képezte. Deák-Vargáék tulajdona mellett az önkormányzat és más szervezetek, magánszemélyek adtak kiállítási tárgyakat.

  A meglehetősen elhanyagolt külsejű kúriát - részben magánerőből, részben pedig állami támogatásból - 2000-ben teljesen felújíttatták. 2003-ben felavatták Sárközy István mellszobrát is, a jeles alkalmakkor mindig összegyűltek a család tagjai is, sokszor 50-70 fő, tudjuk meg Sárközy Szabolcstól. A Sárközy-család emlékein túl helytörténeti kiállítás, néprajzi gyűjtemény is megtekinthető a múzeumban. Az első rész a konyha és háztartás eszközeit, a második a textilfeldolgozást, a harmadik a helyi mezőgazdasági tevékenységeket ismerteteti meg a látogatóval. Csobolyó, köpülő, tiloló, pemet és pincetok sorakoznak a kiállításon, és ha valamelyik jelentését nem ismerjük, az nem a múzeum hibája.

  „Itt minden kiállított tárgynak története van, egy regényt lehetne írni belőlük” – mondja lelkesen Deák-Varga József. A látogatók kalauzolásában nem fárad el soha: „ezt szeretjük, ezért élünk. A múzeumnak meg kell maradnia, remélem, az önkormányzat mindig lesz olyan bölcs, hogy nem engedi felszámolni”. Nagy forgalom soha nincs a kiállításon, nincsenek különösebb kapcsolatban az idegenforgalmi szervekkel sem. Számítógépük sincs: „amire szükségem van, itt van a fejemben, ami nem szükséges, nem kell” – mondja a 81 éves műgyűjtő.

  Nejével egymás kezét fogva állnak a Sárközy-emlékszobában, abban az épületben, amit egykor elvettek a családtól, de idős korukra, szívós kitartással visszaszereztek maguknak és a közösségnek. A múzeumalapító elismeri, hogy valamennyire elégtétel ez számukra, de az elmúlt évtizedeket nem lehet egykönnyen elfelejteni. „Ezt az országot annyiszor kirabolták, és most is az folyik” – teszi hozzá indulatosan. „Ami egy bolhánál többet ér Magyarországon, azt meg kell menteni.”