„There's many lost, but tell me who has won?”

  Kevés zavarbaejtőbb hely van a békés nyugati világban, mint Londonderry városa Észak-Írországban. Nagyon-nagyon messze Hegyi Karabahtól, a Kárpát-medence sokat próbált etnikai határvidékeitől vagy éppen a baszkok pireneusi tűzfészkétől, a megnyugvásra talált Nyugat egyik félreeső sarkában, évszázadok óta feszül egymásnak két nemzet az elátkozott város utcáin.

  Londonderry egyszerre ad felmentést kelet-európai nyomorúságunk miatt elkövetett történelmi bűneinkre és szenvedéseinkre („ott sem jobbak”, ugye), ugyanakkor megdobogtatja szívünket a nemzeti büszkeség és a szabadság melletti kiállás látványa. A vérontás azonban vérontás marad, és végső soron (a mindkét fél által gyakran hivatkozott) Jézus egyszerű tanításai visszhangoznak bennünk a felebaráti szeretetről és más hippi dolgokról. Bonyolult ügy ez, ne ítélkezzünk kibicként a protestánsokról és az írekről, és elég is most a moralizálgatásból.

  Nyár végi észak-írországi utazásunk során jutottunk el Londonderry városába. A közeli, ritkán lakott Donegal grófság természeti szépségei után erős kontraszt a sűrűn álló, vigasztalan sorházakból álló nagyváros látványa, ahol vasárnap délután alig jár valaki az utcákon, a hangulatra pedig még a komor, mélyszürke, esőt váró égbolt látványa is ráerősít.

Az erőd főutcája

  Londonderrynek már a neve is vita tárgya: az írek csak Derrynek hívják, az angolok viszont az erődváros 1613-as megalapítása után hozzábiggyesztették a korona uralmát jelképező „London” előtagot. Az addig jórészt klánok uralma alatt álló Ír-szigetet a 17. század elején kezdték el szisztematikusan gyarmatosítani az angolok. A sziget északi partjának közepén, egy folyótorkolat bal parti dombja megfelelő helyszín volt egy erőd létrehozására, ahonnan kordában tarthatták a megszállásnak kevéssé örvendő ír őslakosokat. Londonderry az első tervezett város volt Írországban, és az ódon várfalak ma is hibátlanul őrzik a belvárost. A falak tetején végig lehet sétálni, és le lehet tekinteni a nyugatra fekvő ír negyedre és a kelet felé, a folyópart két oldalán elterülő angol-skót városrészre.

  A 17. század folyamán többször megostromolták a protestáns erődöt a katolikus írek, sőt, a megedződött várvédők 1689-ban még saját katolikus királyuk, II. Stuart Jakab ellenében is megvédték magukat. A máig a helyi protestánsok által használt felkiáltással „No Surrender!” (Nincs megadás!) hosszú hónapokig bezárkóztak a falak közé, és a helyszínre érkező angol királyra is lövöldöztek. A királyi seregek cserébe bombaesőt szórtak a várra, amelyben az ostrom végére nyolcezer halott (a lakosság fele) maradt. Az utolsó védők végül egy hajóval elhagyhatták az erődöt. A sors fintora, hogy a katolikus írekre támaszkodó Jakab királynak is leáldozott. Pár hónappal később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ellehetetlenült angol királyi uralma, elhajózott Írországból Franciaországba, hogy ott éljen élete végéig. Otthagyott ír szövetségesei azután Séamus an Chaca, vagyis „Beszari Jakab” néven emlegették őt.

Brit ágyúk a Bogside fölött

Bezárt és festékbombákkal megdobált protestáns templom a várban

Hasonló sorsra jutott hatósági épület

  Orániai Vilmos trónralépésével azonban visszaállt a régi helyzet, és onnantól az egyre nagyobb mértékű és egyre vadabb angol expanzió támaszpontjává vált a város. Érdekes módon elsősorban protestáns skótok (vagyis a kelta írek vértestvérei) költöztek át telepesként, leszármazóik nagy része máig a Korona véresszájú híve. A 19. században a - többek között az angol hatóságok kegyetlensége miatt kitört - ír éhinség elől az Újvilágba kivándorló szigetlakók kikötőjeként szerzett újra szomorú hírnevet. Az Ír Köztársaság kikiáltása után, 1921-ben viszont a brit fennhatóság alatt maradt Észak-Írországhoz csapták határvárosként. A hátországától megfosztott, századok óta puskaporos hordóként ismert Londonderryben összezsúfolódott katolikusok és protestánsok néztek egymással farkasszemet. A vártól nyugatra fekvő Bogside negyed zsúfolt katolikus gettó lett, ahol a szapora írek munkanélküli fiataljai ütötték el az időt vagy ütötték egymást és az protestánsokat. A brit fennhatóság nem tett semmit a felemelésükért.

  A feszültség 1969-ben eszkalálódott zavargásokká, amikor ír radikálisok egy tüntetését megtámadták a lojalisták, és a rendfenntartó erők nem siettek helyreállítani a békét. Rövidesen az egész katolikus gettó népe felkelt a brit rendfenntartók ellen, elbarikádozták a városnegyed bejáratait, Molotov-koktélokkal, kövekkel támadtak a rendőrökre és katonákra. Az évekig tartó törvényen kívüli helyzet 1972 január 30-án érte el a mélypontját, amikor fegyvertelen katolikusok tartottak tüntetést Bogside várfalak alatti főutcáján, és a brit fegyveres erők belelőttek a tömegbe. Végső soron tizennégy tüntető halt meg és 29 sebesült meg a sortüzek miatt, jórészt tizenéves vagy kora huszonéves fiatalemberek. A zavargások és csetepaték még hosszú évekig eltartottak ezután is, csak 1991-ben beszéltek először tűzszünetről.

Lojalista vendégváró üzenet a várkapunál

A katolikus reakció

  Londonderry ma a múlt nehéz örökségéből próbál éledezni: a vár és a benne lévő, hangulatos utcácskák évtizedekig a katolikusok és a protestánsok közötti senki földjének számítottak, elhagyott, bedeszkázott házakkal, falfirkákkal és felszaggatott utcakövekkel. Az elmúlt tíz évben viszont felújították az erődöt, egy üres telekre plázát húztak fel, ahol békésen shoppingolnak a magassarkúban tipegő, malacka alkatú tizenéves lányok.

  A várfalakon kívül azonban megindul az üzengetés: a protestáns negyedre nyíló várkapun túl brit színekre festett útpadkák, zászlóerdők fogadják az arra merészkedő, magunkfajta katolikusokat: „Londonderry west bank loyalists still under siege. No surrender” („Londonderry nyugati parti lojalisták még mindig ostrom alatt állnak - nincs megadás!”) - hirdeti egy tábla a több mint háromszáz éves konfliktus és nemzeti-vallási büszkeség továbbélését. A várfal nyugati oldalán ágyúk néznek le a katolikus Bogside negyedre. Odalent ír és palesztin zászlók, falfirkák, Che Guevara arcképek hirdetik a szorongatott helyzetben élő katolikusok bizarr szövetségesi és szolidaritási kapcsolatait.

Che, a katolikusok ikonja

A véres vasárnap színhelye 

  A várból ide levezető utca végén, egy házfal maradványán a katolikusok üdvözlik az erre vetődőket: „You are now entering Free Derry” („Most belépsz szabad Derry-be”). Az utcák mentén népies-naív, vagy éppen művészi falfirkák, falfestmények állítanak emléket a katolikus ellenállásnak. Fényképezőgépekkel és útikönyvekkel felszerelt kis társaságunkra az utca túloldaláról kiabál át néhány kerek fejű, keménykötésű suhanc, majd röhögve konstatálják az akcentusuk miatt általunk nem is értett beszólás helyességét.

  A véres vasárnap helyszínén egy obeliszk áll: két játékautós kisfiú vadul köröz körülötte szülői felügyelet nélkül, néha nekihajtva a padkának. Ők már egy békésebb városba születtek és nőnek fel, de a falak még sokáig őrizni fogják az önmagukat mindig áldozatnak, a másikat mindig agresszornak tartó népek - és az ártatlan áldozatok - emlékét. Sokan elvesztek, de mondjátok meg, ki nyert?