Dalí: Délután az európai történelem külső övezetében
Győztek az igenek hétvégén Írországban, a legnagyobb akadály elhárult a Lisszaboni Szerződés életbe lépése elől. Mink pedig ezen tűnődünk egy lusta őszi délutánon, amikor a leszedált Nap még nyarat színlelne odakint. Mintha Európa is így tenne a világ előtt. Derűs alkony elé nézhetünk.
Ha életbe lép a szerződés, az Európai Uniónak lesz egy elnöke, aki az egész uniót összefogja, a világ előtt képviseli. Sok egyéb, elsősorban a centralizáció felé mutató szabályozás is életbe léphet. Hogy ez mivel jár valójában, arról még csak sejtésünk lehet.
Örülünk?
Nos, tisztában vagyunk az Európai Uniót különböző oldalról érő kritikákkal: szélsőbaloldalról és szélsőjobbról is a globalizáció bástyáját látják benne, amely a) elnyomja az alul lévő társadalmi osztályokat b) elnyomja a nemzetállamokat és elveszi az önrendelkezés jogát. A szkeptikus konzervatívok hozzátehetik a fölénk növő bürokrácia és a hanyatló Európa rémképét is. Egyes kritikákban lehet valami igazság, de mégsem tudunk egyikkel sem azonosulni, még a nekünk oly kedves konzervánsokkal sem, főleg nem egy ilyen kényelmes, langyos őszi délutánon.
Nem vagyok sem EU-szkeptikus, sem utópista világállam-hívő. A józan észnél maradva, a két opciót mérlegre rakva feltehetjük a kérdést: mi a jobb, egy - amúgy csak viszonylagosan nagy - bürokrácia fogaskerekeivel működtetni egy közel félmilliárd lakosú szabad piacot, és ami ennél fontosabb: békében és viszonylag jól élő nemzetekből álló kontinenst, avagy drukkoljunk az Európai Unió bénultságának és lassú szétesésének? Ha a jó élet a cél, akkor elfogadhatunk-e cserébe egy azt biztosító vízfejet? Ha a jó élet a cél, akkor lemondhatunk-e a szuverenitásunk egy részéről - reménykedve abban, hogy hazánk vezetői és képviselői az európai intézményekben is hatásosan tudják képviselni a mi érdekeinket? Úgy vélem, igen.
Vigalom a Bizottság brüsszeli épülete előtt
De kár lenne a sokat szapult Brüsszel köré kihegyezni mondandónkat. Az EU működőképessége nem csak az európai vezetés érdeke, hanem mindannyiunké. Európa ugyanis nem Brüsszelben, hanem bennünk van. Ez a félmilliárd ember által lakott földdarab fenn tudja tartani a EU szervezetét, a bürokrácia azonban nem tudja fenntartani Európa eszményét nélkülünk. Az eszmények (a polgári lét, a szabadság, a jogállamiság, a keresztény hagyományok) sem érnek semmit, ha Európa tömegei nem érzik szükségét annak, hogy megéljék őket.
Sokan szeretnek álmodozni vagy nagyokat mondani arról, hogy Európa végnapjait éljük, és sokan nosztalgiával vágynak vissza évszázadokkal ezelőtti, hősinek mondott korszakokba, mert „azok voltak az idők, azok voltak az erkölcsök”. Ugyanazok előszeretettel hajtogatják, hogy Európának már leáldozott, nem tehetünk semmit, sötét idők jönnek. Én viszont azt mondom: az igazán sötét idők után, az 1945-öt követő években Európa szerencsésebb felén néhány elhivatott diplomata (és mai utódaik) többet tettek az óvilág fennmaradásáért, mint a hivatásos siratóférfiak.
Igen, nekünk ez jutott: 1945 után papírhalmokba, értekezletekbe és süppedő szőnyegekbe fojtották bel-európai háborúk csíráit, az eurokraták békét teremtettek gyengeségünkből. És amíg Brüsszelben, Strasbourgban lázasan jelentenek a jelentéstevők, biztoskodnak a biztosok, tanácskoznak a Tanács tagjai, addig Európa polgárai egy műanyag lapocska birtokában kedvükre utazgathatnak Turkutól Portóig, Donegaltól Debrecenig, vásárolhatnak versesköteteket Dublinban, bulizhatnak reggelig Barcelonában, tanulhatnak tovább Uppsalában - és persze nyithatnak cukrászdát Bécsben. És nem kell félni kőbunkótól vagy fegyveres útonállóktól, nem fogja utunkat állni egy aknazár a normand partokon vagy vasfüggöny a Kőszegi-hegységben. Kedvünkre válogathatunk eszmék és világnézetek között, amikről szabadon papolhatunk az utcán vagy a virtuális világban.
Nyugatra néző torony az írországi Donegalban, az Atlanti-óceán partján
Ha már eljutottunk eddig, akkor rendezze újra a sorait az Európai Unió, és ha a tagállamok ebben egyeztek meg, akkor legyen elnöke Európának. Feltéve, hogy fennmarad a szabadság nem is kicsi tere, ahol jól őrzött külső határok és a jogállami keretek között mindenki, (egyének, kisközösségek egyaránt) azt gondolhat és azt tehet, amit csak szeretne. Akiknek ez nem tetszik, azoknak az EU-n kívüli is van élet, és sok sikert kívánunk kazahsztáni meg iráni szövetségkötéseikhez.
Európa közeljövőjét sokan hasonlították a kései Római Császársághoz, de mindig a sötét oldalt emelték ki a hasonlatban. Pedig a mérleg pozitív oldalán ott volt a Pax Romana, Róma békéje, amikor az egész földközi-tengeri térség egy birodalomban, egy fejlett civilizációban, de regionális sokszínűségben élhetett békességben. Marsiliai bolti eladók, jeruzsálemi szabómesterek, londiniumi birkanyírók és pannon legionáriusok egy birodalomban élhettek, egy kellően messzi nagyváros imperátorának és szenátusának uralma alatt. A hősies - de vérben forgó - római köztársaság után évszázadokig tartott Róma derűs alkonya az egymást gyorsan váltó császárok alatt, akiknek egyre ment, ki miben hitt, amíg a birodalom érdekeit nem veszélyeztette senki.
Bánnánk-e, ha Európa erre a sorsra jut? Vagy jobb lenne szétesni, egymás ellen fordulni és egyesével feltörekvő hatalmak prédájává válni?
Túl hamar megszoktuk és el is felejtettük a szabadság ízét. Lehet aggódni a demográfiai zuhanás miatt, de arra egyszerű a válasz: Európa, szeretkezz, ne háborúzz. Lehet ábrándozni hősies korokról vagy azok hiányáról, de ha lehet, én inkább békében és szabadságban élném le életemet errefelé, az európai történelem külső övezetében.
És ha lehet, leendő gyerekeimnek és unokáimnak is jusson ez a sors, a barbárok pedig addig várjanak a kapuk előtt.
