Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla
Hetven éve, egy talán már hűvös, őszt idéző hajnalon lengyel egyenruhába öltözött német katonák elfoglalták a határ menti Gleiwitz (a mai Gliwice) rádióadóját. Ki tudja, talán a pokol szája is azon a környéken lehet, mert a világtörténelem legpusztítóbb háborújának okot adó provokáció helyszíne később Auschwitz négy altáborának is helyt adott.
A háború történetét mindenki ismeri, moralizáló eszmefuttatást sem érdemes nekünk, kései, csak békében élt utódoknak írnunk. A halottakra azonban kegyelettel emlékezzünk: ötven- és hetvennyolcmillió közé teszik a világháború emberveszteségét, a pontos adatot soha nem fogjuk megtudni. Mi az a huszonnyolcmillió ember, ide vagy oda, ugye.
Az égig érő hullahegyek mögött mindenkinek vannak családi történetei a háborúról. Nekünk is. Nagyszüleim viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat, ha a túlélést szerencsének értelmezhetjük.
Egyik nagyapám MÁV-alkalmazottként nem került ki a frontra, másik nagyapám viszont igen. Erős dohányos volt. A keleti frontra vitték. A visszavonulás során megfogadta, hogy ha túléli a háborút, nem gyújt rá többet. Túlélte. Nem gyújtott rá többet. Felesége, az én egyik nagyanyám ezalatt sértetlenül megúszta a frontot is. Másik nagyanyámat, 26 éves nőként azonban a bevonuló szovjetek elvitték magukkal málenkij robotra. Ukrajnai munkatáborba került, két évig a földeken dolgozott, de aztán fél évet egy bányában töltött. Volt, hogy négykézláb kellett tolnia a csillét a járatban. De ő is túlélte a borzalmakat. Két és fél év után szabadult. Ő az egyetlen nagyszülőm, aki még él, két hónapja töltötte be a 90. életévét, 62 évet békében töltve.
Mi a ti családi történetetek?
Ötven- és hetvennyolcmillió közötti embertömeg nem érhette meg a békét, ott maradtak lelőve, felrobbantva, kibelezve, megerőszakolva, megfulladva, lezuhanva, kilapítva, elgőzösítve, elgázosítva, végül hamuvá égetve az atomfelhő alatt.
Emlékezzünk rájuk, emlékezzünk a háborúra.
