Az utóbbi néhány hónapban gyakran eszembe jutott Miroslav Hroch egyik gondolata, amit a közép- és kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása után fogalmazott meg. Így szól:

  „Abban a társadalmi helyzetben, ahol a régi rendszer összeomlott, a hagyományos kapcsolatok fölbomlottak, és elhatalmasodott az általános bizonytalanság, az etnikai kisebbségi csoportok az őket összefűző nyelvben és kultúrában vélték a végső bizonyosságot, a kétségbevonhatatlan értéket megpillantani. Ma, amikor összeomlott a tervgazdaság és szociális biztonság rendszere, fölötte analóg módon megint a nyelv vált a széthulló társadalom egyéb integrációs tényezőinek pótlékává. Ha csődöt mond a társadalom, a nemzet tetszik az utolsó biztos menedéknek.”

  Magyarország a rendszerváltás óta a gazdasági-társadalmi széthullás állapotában van, néhány éve annak is a gyorsulva romló szakaszában. Ahol sok család szinte egyetlen szórakozása a hétvégi közös nagybevásárlás a Tescóban, ott joggal mondhatjuk, hogy a hagyományos társadalmi kapcsolatok fölbomlottak, elhatalmasodott az általános bizonytalanság és csődöt mondott a társadalom. Miroslav Hroch modellje beigazolódni látszik, amikor azt tapasztaljuk, hogy emberek tömegei fordulnak életük egyetlen biztos pontjához, saját etnicitásukhoz. Egyre többen fedezik fel magyarságukat, próbálják erősíteni nemzettudatukat, csatlakoznak hazafias szellemű egyesületekhez, szavaznak nemzeti(es) jelszavakkal operáló pártokra.

  Ez a nemzeti eszmélés olyan méreteket ölt, hogy mára már komplett iparág elégíti ki az érdeklődőket. Erre specializált könyvesboltok, könyvkiadók, ajándékboltok, újságok, honlapok tömegei állnak a gyökereik után kutató tömegek rendelkezésére. Azt már régóta tudjuk, hogy a magyarság relatív fogalom, de sajnos ez az iparág mára már a hagyomány és a hagyományőrzés fogalmait is eladóvá tette.

  Hagyományőrzésre, vagy inkább hagyományaink feltámasztására óriási szükség van. Párommal a Szent Iván-éji tűzgyújtás hagyományának utánanézve elcsodálkoztunk azon, hogy ez a kora középkori pogány hagyomány túlélte a kereszténység évszázadait Európában, ám a XX. században lényegében, élő, népi formájában eltűnt. A XX-XXI. század iszonyatos rombolása ellen igenis meg kellene védenünk az évről évre pusztuló kulturális örökségünket. Talán még van húsz-harminc évünk addig, amíg néphagyományaink parazsa végleg ki nem alszik, és ki nem hal az utolsó olyan generáció, amely még személyesen is őriz néhány régi szokást.

  A probléma azonban az, hogy a nemzeti szubkultúra termékei ugyanolyan sekélyes tömegcikkek, mint a gyűlölt globalista tömegkultúra eldobható vacakjai. Olcsó, könnyen emészthető, gondolkodást alig igénylő, előre megemésztett, lebutított és kiköpött termékei az ezt az igényt kielégítő iparnak. A hagyományőrzésnek nevezett tevékenységnek pedig alig-alig vagy egyáltalán nincs köze a magyar történelemhez.

  Lássunk néhány konkrét példát! Kínai tornacipőben sámándobot verni, Nimród és a szittya Jézus szellemét megidézni nem hagyományőrzés. Barantázni nem hagyományőrzés, ahogy az Arvisurákat olvasni sem az. Elektromos gitárkíséretre bornírt szövegeket éneklő „nemzeti rockereket” hallgatni nem hagyományőrzés. Tatárlaki agyagtáblás nyakláncot viselni nem hagyományőrzés. Mindennek semmi köze sincs a magyar történelemhez, semmi köze sincs a magyar hagyományokhoz; ez ugyanis egész egyszerűen nem más, mint giccs. Vásári gagyi. Nemzetinek, történelminek hazudott, gyorsan megkajálható tömegcikk.

  Vegyük le a sumér ékírásos nyakláncunkat, és barantázás helyett menjünk néptánccsoportba, a Kurultáj helyett pedig látogassunk el inkább Csíksomlyóra. Ha spiritualitásra van szükségünk, hagyjuk a táltos-kört és menjünk el istentiszteletre. A nemzeti rock nevű giccs helyett hallgassunk ilyet vagy ilyet. Az Arvisurák helyett olvassunk László Gyulát. Ezek nyomán próbáljunk új értékeket teremteni - talán sikerül megtalálni életünkben azt a mankót, amire ebben a permanens válságban szükségünk van. És ki tudja, talán még a társadalmunkat is valamivel egészségesebbé tudjuk tenni.

  A jószándék már megvan, már csak egy kis jóízlés kellene.