„Egyszer majd el kell temetNI”. És egyszer csak eltemették. Azóta húsz év telt el, de ez a temetés-motívum azóta is megüli a magyar közbeszédet. Itt van maga a húsz év, amit sokan szívesen eltemetnének, hogy újrakezdjenek mindent. Aztán ott volt, húsz éve a Másik, akinek haldoklása közben még meg kellett érnie az újratemetést. Aztán ő is meghalt (őt speciel rendben és időben temették el). Shakespeare-i rémdrámákba illő sorsát viszont nem kerülhette el: végül az ő maradványait is meggyalázták, épp úgy, ahogy ők tették azzal a kövér, szemüveges emberrel. Koponyája és szelleme ma is közöttünk jár.
És közöttünk járnak a húsz évvel ezelőtti esemény főszereplői, mi meg pisloghatunk, hogy lassan történelmi múlttá válnak a tegnapinak hitt élményeink. Ott volt egy darabos nyelvű, pénzügyminiszterként funkciónáló ügynök, aki később az ország miniszterelnöke lett. Ott volt egy pergő nyelvű jogász, aki később az ország miniszterelnöke lett. De hol lehetett akkor két fiatal közgazdász, a Kommunista Ifjúsági Szövetség két vezetője, akik szintén az ország miniszterelnökei lettek?
Az esemény látványtervezője, Rajk László ma üveges szemmel bámul az SZDSZ teljes vereségének pillanataiban. Az akkor még titokban vagy nyíltan rettegett állampárt jogutódja ma szélsőjobboldali párttal harcol elpártolt szavazóiért. A pergő nyelvű jogász pedig ma hátradőlve latolgathatja, hogy az ország fele, kétharmada vagy háromnegyede fog-e rá szavazni. „A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik”. A francba, igaza lett annak az ifjú jogásznak. Kimászunk végre a koporsókból? Véget vetünk a temetések, újratemetések, sírgyalázások és szellemidézések korának? Hiszen, egyszer csak el kell temetNI.
