„What is war?
Nothing special,
It’s something
In which
Only others die”
(RFE verse)

 Neked van életfilozófiád?

 Lőtt lyukkal a testében eltávozott ez a kalandor, és persze, hogy birizgálni kezdte az agyamat a személyisége. Szabadkozva veszem magamhoz a szót, hiszen velem ellentétben több reakciós személyesen is ismerte Rózsa-Flores Eduárdót. Egyikük vele tüntetett 2002-ben a Kempinski előtt, a Nastasét kinyaló Medgyessyék ellen, másikuk valahol együtt sörözött vele sztorizgatva. Egyre többen emlékeznek vele kapcsolatos élményekre, ami a legendagyártás első jele. És egyre többen fejtenénk meg, milyen ember is volt valójában. Novák Attila meglehetősen konformista és egysíkú szemszögből kritizálta Rózsa-Florest, de szerintem jóval összetettebb figuráról van szó.

 Ilyen ember pedig nincs. Rejtői világba vagy B-kategóriás amerikai kalandfilmbe illő figura volt, de ha egy forgatókönyvíró egy ilyen karakterrel állna a producer elé, valószínűleg „túl zavaros” megjegyzéssel repülne a szemétkosárba. Túl zavaros. Tényleg az volt. Indiánokkal és drogmaffiózókkal, katolikus püspökökkel és kommunistákkal tarkított, halálba vezető útja túlmegy minden racionális magyarázaton, de egész élete is izgalmas és zavarbaejtő tények szövevényéből állt.

 De gyilkos volt.

 Magyar, zsidó és más déli népek vére keveredett benne, és ez robbanóelegy, tudjuk. Világraszóló, izgága emberek lesznek az ilyenfajtákból. Lehet, hogy az egyikből francia államelnök lesz, a másikból dzsungelharcos, s lehet, hogy ugyanaz jár a fejükben, és a különbség csak egy haute-couture öltönyben és egy atomkódot tartalmazó táskában nyilvánul meg.

 Tetszik, hogy a kétbites nethuszárok tömegei kognitív disszonanciában szenvednek miatta. Az egyik hősnek tartja. A másik rávágja: terrorista volt. Jön a válasz, nagybetűvel: de Magyar érzelmű volt. Erre: dehát zsidó volt. A jelzővitát folytatva: iszlamista, antikommunista, antiglobalista, antiamerikanista, anticionista, világpolgár, hazafi, bérgyilkos, költő, titkosügynök, konzervatív, anarchista. Ja igen. A két utóbbi jelzőt a csekély jelentőségű írássorozatom mellett eddig csak Elias Canetti vonatkozásában láttam egymás mellettleírva.

 Mit ad Isten, Canetti is megfoghatatlan figura volt: Bulgáriában született ukrán zsidóként, majd osztrák állampolgár lett, de később Londonba emigrált, s Zürichben halt meg. Az irodalmi Nobel-díjas Elias Canetti a huszadik század fiatalon bölcsességre ébredt tanújaként nézte végig rezignáltan a totalitárius diktatúrák, a világmegváltó ideológiák tündöklését és bukását. „A modern ember semmit nem tud hozzátenni a modernséghez – csak az tesz hozzá, akinek van mit felmutatnia ellene” - írta valahol Canetti. Rózsa-Flores Eduárdó ilyen ember volt.

 Hihetnénk, hogy posztmodern figuráról van szó - de épp ellenkezőleg: ősi archetípus volt ő. Ilyennek képzelem a római testőrparancsnokokat, akik szabadidejükben Vergiliust idézgettek, majd szenvtelenül leszúrták az isteni császárt. Ilyenek lehettek a spanyol konkvisztádorok, akik kétely nélkül mészárolták le az indiánokat és rabolták el aranyukat, majd kétely nélkül térdeltek le a pap keresztje elé imádkozni.

 Ő is gyilkos volt.

 Lehet, hogy nem volt egyedül, és a világon ma is több ezer hozzá hasonló figura járja teljes inkognitóban a maga útját, mások (és önmaguk) érdekeiért. De Rózsa-Floresnek volt egy nyilvános, közéleti oldala is, sőt, igencsak szeretett szerepelni. Földjáró Han Solóként elképesztő hipertérugrásokkal járta a golyóbist, miközben világnézeteket, szerepeket cserélt ide-oda.

 ELTE-s diák, KISZ-titkár volt a nyolcvanas években, kelet-európai BBC-tudósító a rendszerváltáskor, magyar falvakat szerbektől védő önkéntes katona a horvátok oldalán. Tán a Kepes-féle riportkönyvben vallott arról: úgy ment át terepjárójával az aknamezőn, hogy berakta a Metallicát, feltekerte a hangerőt, majd tövig nyomta a gázt, és átszáguldott a halálzónán. Túlélte a háborút.

 Később, Magyarországon városi tévé ügyében feszkózott vidéki, harmadosztályú fideszesekkel és szadeszosokkal, majd a radikális jobboldal oldalán érte el őt a végzet. Még a halála előtti órákban is blogolt (Bolíviából írt a vajdasági magyarság ügyében), kommentelt, iwiw-ezett - és egyszerre hőse támadt ennek a ványadt, kizárólag virtuális adok-kapokban élvezkedő szubkultúrának. Hirtelen élet- és halálszag áradt be a steril, szagtalan közösségi hálózatokba, amiknek lassan mindannyian foglyai leszünk.

 Pedzegetik itt Rózsa-Flores homoszexualitását, s higgyék el, nem rakok ez elé se negatív, se pozitív előjelet. Ha igaz lenne a magukat jólértesültnek tartók pletykája, csak újabb adalékot és kapcsolódási pontokat találnánk hasonló figurákhoz, akik önmaguk kétségbeesett keresése során rendkívüli életutat járnak be. Emlékezzünk az antikommunista, antináci, mindkét nemhez vonzódó Faludy György kalandjaira a japánok elleni amerikai önkéntes katonáskodástól a recski táborig. Vagy a vérfertőző és biszexuális hajlamú milliomos költő, Lord Byron pályájára, a világfájdalmas pózolástól a görög szabadságharcban bekövetkezett hősi halálig... És most lezárult Rózsa-Flores Eduárdó szülővárostól szülővárosig tartó életútja is.

 Gyilkos volt.

 Nem példakép. De egy lehetséges példa. Már ebből is kevés akad manapság. Zaklatott személyiségének összetört tükrében megláthatjuk magunkat, meg a napi alkuvásainkkal kikapart helyünket a világban. Ő életében nem találta meg a helyét, de végül mégis hazatért. Nyugodjon végre békében.