A kalapács feje a rozsda első határozott, egybefüggő rétegét építette maga körül. A nyél a sok esőtől megduzzadt, a farostok kezdtek szivacsossá válni. A lassú bomlás egy épülő bevásárlóközpont fém- és betonvázának első emeletén zajlik, a többi szerszámot és fúrógépet a szombati ócskapiacon lehet megtalálni. Ebből már nem lesz shopping center, mert derékba kapta a hitelválság. Írország legnagyobb plázája lett volna, de otthagyták. Abbamaradt. Ennyi. Menjünk inkább inni. Írország most ezzel a két tőmondattal is leírható. Ennyi. Menjünk inni.
Itt a válság, mert nincs annyi lóvé, mint amennyi volt. Ugrott a hitelre vett kocsi, le kellett mondani a szexcsatornát, nem lesz New York-i shoppinghétvége. De még hazai wellnesszüdülés sem. Teljesen kiszámíthatatlanul csattognak az elbocsátások villámai, a fizupapíron újabb és újabb népnyúzó adótételek bukkannak fel. Az ír kispolgár nem az a lázadó fajta, de azért betelik a pohár, és akkor irány a pub. Ott a kan dalló fölé akasztott plazmatévén magyarázza a kormányfő a szívás aznapi tételét. De nagyjából tényleg ennyi, ami a kinti csimbummcirkuszból ide egyáltalán bejuthat. A pubban megállt az élet. Vagy talán ott zajlik csak igazán. A fekete lé errefelé már több száz éve balzsamoz. Meg is látszik az arcokon.
A pubban, Írország önkéntes gyűjtőfogházában, ebben a társadalmi panteonban gyönyörűség még szétnézni is. Szederjes arcú falurossza (mellette az őt túlinni igyekvő, tehetetlen családja), csendben meghülyülő matektanár, országos rögbisztár rettentő kemény arcú barátnővel, szemüveges-nyakkendős menedzser, észosztó újságíró és leszázalékolt nyugdíjas mind megtalálható. És beszélgetnek egymással. Katyvasz vagy isteni rend, még nem sikerült eldönteni. Egy törvény van: sporthírek alatt ne ugass túl hangosan, mert lebuksz, hogy nem érdekel a rögbi, és akkor jobb, ha odébbállsz.
Tehát válság van, egyszóval kihívás és szélvihar minden sarkon. Mert igenis el lehet rontani egy társadalmat röpke tíz év alatt is. Mert egészen idáig nem kellett nézni a bankszámlát: dőlt a pénz, a fizetések a szó szoros értelmében az égbe szöktek. A pénz nem számít szófordulat soha ilyen igaz nem volt még, mint a Kelta Tigris éveiben. Csillagászati ügyvezetői prémiumokkal dobálózott a fél ország, és valóban nem számított, hogy két vagy négy euró a kenyér. A koszos kisvárosok népe, a tehénszarból kicsupálkozott Írország hirtelen két pofára zabált. Mintaszerűen fogyasztott, a posztkapitalista tőkevilág legnagyobb örömére.
De 2008 őszén beütött a dolog, és mára maradt a pub, a rögvalóság. Folytatásos kalauzunk a válságról meg a fene recesszióról, de leginkább a pubról, avagy egyszerre mindháromról szól. Egyébként meg nem történt a kelta szigeten semmi, csak hirtelen drága lett a (vonaglás és hidegrázás) négy eurós sör, de sajnos ennyi a belépő az élet deszkáira.
Meg is váltja mindenki, minden nap.