„Divatzenekar! Ezzel mennek az agyamra évek óta a kultúrsznobok, hogy ezért rossz a Green Day, mert divat. Van ilyen, tényleg el tudja venni az ember kedvét valamitől, ha divatba jön, oda a kiválasztottság és jólértesültség tudata, hogy az a valami (néhányszázezred magammal együtt) csak az enyém, de hiába, ilyenkor kell erősnek lenni.”
index.hu, 2005. június 10.
Green Day, a szar divatzenekar - ezzel a címmel közölt kritikát Winkler Róbert négy évvel ezelőtt, a kaliforniai popperpunkok „American idiot” turnéjának pesti állomása után, persze ironikusan. Emlékszem, életem addigi legjobb koncertélménye volt, és a cikk annyira telibe talált, hogy olvasása közben a totalcaros figurát egyszerre közeli havernak éreztem. Múlt csütörtök9n a bécsi Stadthalléban lépett fel az Oasis. Szmöre és Ergé pajtikkal a fedélzeten voltunk. Winkler ezúttal nem, de azért nagyon déjá vu. Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik a U2 ellenében ásott közös lövészárkunk után azt hitték, hogy a hülye angolok dolgában is egy állásponton leszünk.
Az Oasis felső tagozatos korom első meghatározó zenekara. Miután az osztály legnagyobb részével szemben, egész addig nem a Bravo Hits aktuális kiadása, hanem a Beatles jelentette számomra a non plus ultrát, kurvára megnyugtató volt, hogy a Wonderwall dicsőséges megérkezésével végre én is szeretek valami mait. Annyi idősen, abban az időben még adott is a dologhoz, hogy hirtelen és nagyon divatos lett.
Eltelt majd' tizenöt év. Ma már nem szempont, hogy divatos zenekart szeressek, az Oasis pedig jó ideje amúgy sem az, még akkor sem, ha a kommersz imázs máig rajtuk maradt. Sőt inkább „too old”, ahogy valamelyik régi osztálytársam reagált majomkodva, amikor pár napja MSN-en a közelgő bécsi túráról lelkendeztem neki. Hát akkor hallgasd a „brand new” Franz Ferdinandot, megsúgom, sehol nincsenek.
a "lyla" szólt a legjobban a halvérű sógoroknál
A mostani Európa-turnén promotált Dig out your soul! a tizennyolc éves Oasis tizedik nagylemeze. Nem fúgáznám szét e sorokat a szokásos diszkográf-töltelékkel (50 millió eladott lemez, 8 listavezető szám az egyesült királyságban stb.). Ellenben fontos felidézni, hogy a zenekar a 90-es évek népszerűsége után a dobosok, basszerek és billentyűsök állandó kirúgdosása, a rosszul fogadott lemezek és a Gallagher-testvérek balhéi okán az ezredfordulót övező éveket valóban a kiégett, leszázalékolt rocksztárok státuszában töltötte. A 2002-es Heathen chemistry, majd a 2005-ös Dont believe the truth! korongok azonban ismét megindították a szekeret, a legújabb lemezzel pedig az Oasis a kritikusok szerint visszatért a gyökerekhez. A hallatlanul egyszerű akkordok, a szándékosan túltorzított gitár, a tenyérbe mászó, valahogy mégis férfias vokáltémák világába. És tényleg.
A koncert maga is bizonyította, hogy a fiúk fogják a közönség igényeit. A repertoár felét új, másik felét régi számok adták, csaknem teljesen átugorva a közbeeső, felejtésre ítélt albumokat (melyek megítélése persze relatív - egy Standing on the shoulder of giants minőségű lemezzel a világ legtöbb zenekara nagyon boldog lenne). A legjobban az amúgy is koncertre született „Lyla”, a 2008-as „Shock of the lightning” és a záró Beatles-himnusz „I'am the walrus” riffjei szóltak. Azért Schwechat nem Woodstock, s aligha tudom kellő barokkal kifejezni megvetésemet az osztrák koncertlátogatók jelentős hányada iránt, akik tiszta lelkiismerettel képesek kardot nyelt üzemmódban végigállni egy teltházas Oasis-koncertet (az utolsó akkord után meg egy pillantás alatt elhagyták a csarnokot, a számlistáért és pengetőkért ácsingózó rajongók egytől egyig lopós magyarok voltak). Persze nem is a zene meg a tömegpszichózis tette felejthetetlen élménnyé a csütörtököt. Hanem az egó. Az a féktelen.
Ha egy szigetországon kívül alig-alig turnézó brigád még e ritka alkalmakkor sem szán különös figyelmet a show-elemekre, ha nincs hatalmas zúzás, sem erőteljes látvány, ha a másfél órás szett nélkülöz minden meglepetést, ha (néhány rövidebb periódustól eltekintve) kifejezetten gyér a háttérvizuál, és te mégis úgy állsz ott a végén, hogy most valami igazán nagyszabásút láttál... akkor ebből tudni fogod, hogy az Oasis továbbra is a világ egyik legfontosabb zenekara. Így összegezhetők röviden bécsi benyomásaim. Már a visszafelé úton, az m1-es bábolnai pihenőjének magasságában arra jutottam, hogy ennek kizárólagos titka éppen a látványosan flegma, humortalannak tűnő és a brit angol önelégültség minden külső jegyét a harmadik hatványon magán viselő Gallagher-testvérpár. Nem mint zenészek, hanem mint emberek. Bob Dylan, a Rolling Stones, Eric Clapton koncertjeinek emléke alapján mondhatom, hogy közvetlen közelről, színpadon látni Liam és Noel Gallaghert pontosan olyan érzés, mint a legnagyobbakat. Annak ellenére, hogy maguk semmit sem tesznek ezért. Tesznek rá. Éppen így működik.
Az Oasis-élmény csak felerészt a hangról, legalább ennyire a karizmáról szól. Olyasmi ez, amit nem lehet tanítani, és menedzselni is csak komoly korlátokkal. Ami akkor is megőrzi zabolátlanságát, miután a csapat már napszítta iparcikké vált, és celebjeiről az esztendők során temérdek pitiáner történet látott napvilágot, Liam láthatólag teljesen degenerált, megjelenése, frizurái hülyébbek, mint valaha és Noel feje annyira búvalbaszott, hogy ha egy klipjüket bámulva találkozik a szemetek, egyszerre sírni támad kedved. Amibe nem halsz bele, megerősít - csont nélkül érvényes mondás a Gallagher-imázsra. Nekik a legrosszabb attribútumaik is ütnek. Épp, mint Britanniának.
