Ismét jelentkezett a titokzatos Publius Hungaricus, és megint rendesen odatett annak a politikai elitnek, amelyet magunk is sűrűn és gyakran hasonló érvekkel bírálunk. (Bár hozzá kell tennem, több reakciós kolléga is vitatja azt, hogy Magyarországon csak a politikai elit lenne féltudású, és azt, hogy döntően ez az elit tehető kollektívan felelőssé az ország állapotáért.) A szerző korábbi írásainak (1., 2.) ívét követve temetni jött a politikai osztályt, nem dicsérni alázni, ahogy korábban tette cikkeiben. A végső apropó a gazdasági válság, amelynek hatását elsőre apokaliptikusnak tűnő, de sajnos életszerű vizióban láttatja PH, és amelynek megjelenésével és következményeivel szerinte eddig még nem szembesült az ország - bukott, ám még regnáló - elitje.

 De idén és jövőre fog, mert a válság kikerülhetetlen, vége a dalnak, százezrek veszíthetik el az egzisztenciájukat, és ez nem úszható meg politikai konzekvenciák nélkül. Emiatt földrengésszerű változások várhatóak, amelyek megrendítik az egész elhasználódott politikai osztályt. A cikkben gondosan részletezett kritikával nincs is semmi gond.

 Valóban tarthatatlan, hogy sereghajtók lettünk mára, hogy az eszeveszett politikai gyűlölködés felzabálta a jövőt, hogy lassan köldöttgyűléseket tarthatnak a pártok a Gyorskocsi utcában, hogy az államcsőd határán a (magyar) emberek tömegeinek nincs fogalma arról, hogy a közszolgáltatásokat valódi emberek valódi adójából finanszírozzák, és az a pénz nem csak úgy jön valahonnan, vagy hogy a nyugdíjak nem kis részét állami hitelekből fizetjük, amit majd nekünk és az utódainknak kell visszaperkálnunk. Ha csak addig nem omlik össze az ország, amire minden korábbinál nagyobb sanszunk van az osztogatások és a hazudozások következményeképpen. Igaz az is, hogy a tabuk fala még érintetlen.

 Később viszont PH belelovalja magát abba, hogy Magyarországon túlcsordulóban van a társadalmi elégedetlenség, forrong az ország, sőt: „most vagy soha” hangulat van, és „már nem 1989-et írunk. Többen vagyunk, többet tudunk és jobban akarjuk, mint akkor. Ezúttal végig kell csinálni.” Rossz hírem van: itt most az apátia az úr. Ahol a választók (igaz, időközi választáson) több mint hetven százaléka nem nyilvánít véleményt, (vagy éppen egy részük azzal nyilvánít, hogy el sem megy) ott nem valószínű katartikus változás. Persze lehet azt mondani, hogy Belső-Ferencváros baloldali választókörzet, de a közvéleménykutatásokban a pártot nem választók igen magas aránya is jellemző adat.

 Az ország morog és anyáz, de nem tüntet. És a többség nem is sztrájkol. Nem is fogja elkergetni az elitjét, mert ez az elit gondoskodott arról, hogy ne nőjön fa az árnyékában, hogy ne nagyon lehessen leváltani. Közöny és süllyedés, néha nagyobb zökkenőkkel - talán ez vár ránk. PH-val ellentétben nem látom azt a talapzatot, amelyen a közös elégedetlenségek összeadódnának, és különösen nem látom mögötte a minimális, konszenzuális jövőképet sem. De ki tudja, mi lesz még ebben a nagyon hosszú évben.

Egyelőre folytatódnak a hetvenes évek.