Itt a digitális átállás, tavaly december elsejétől hazánkban is elkezdtek átállni a tévék. „A digitalizáció egyik legfontosabb következménye már jelen van az életünkben: eltűnik a műsorszórás és a telekommunikáció közti határ. »Televíziót« már mindenki indíthat, ha videofelvételeit felrakja a világhálóra" – írta például a Heti Válasz. 2011-ig ráadásul megszűnik az analóg adás. Megszűnik a frekvenciaszűkösség, éljenek a lebontott határok. Ezzel eddig nincs is baj. 

„Demokratizálódik a média, mindenki csinálhat magának tévét, rádiót. Pár év, esetleg évtized, és semmi szükség sem lesz médiamunkásokra, újságírókra. A nyomtatott sajtó és a rádió hamarosan megszűnik" - ilyen és ehhez hasonló hangokat hallani gyakran médiaszerte. Azonban az ilyen progresszivista nézetek, vagy inkább jóslatok több sebből véreznek. Már az internetnél is ugyanezt hangoztatták a felelőtlenség apostolai, akik örvendtek neki, hogy a világháló jogmentes övezet – persze ezt ők úgy fogták fel, mint a cenzúra hiányát. Aztán nem lett igazuk, a jog szép lassan fölköltözött a netre is, és kiterjesztette rá hatalmát – ennek megvalósítása elsősorban technikai kérdésnek bizonyult (a törvények végrehajtathatósága miatt).

 Persze üdvözlendő, hogy könnyebben kifejezhetjük önmagunkat, nehezebb elnyomni a második és sokadik nyilvánosságokat, és hogy az alternatív hangok is könnyebben eljutnak a Zemberekhez, a Társadalomhoz. Bár mintha például Kína esete árnyalná ezt a képet a letiltott honlapokkal.

 A meglévő infrastruktúrát és ismertséget viszont nem helyettesíti semmi. Hiába indíthatok ilyen-olyan nettévét, netrádiót, honlapot, ha nem nézi senki. És ha nincs pénzem, időm, energiám frissíteni. Egy meglévő adónak azonban nem olyan nagy erőfeszítés ezáltal is növelni saját közönségét.

 A hétköznapi emberek mint a főáramú média (az újságírók) által elhallgatott hírek, események és nézetek hírhozói csak korlátozottan működnek. Miért is? Mert az újságírót azért tartja a Társadalom, a Zemberek, hogy főállásban tájékoztassa őt a világ eseményeiről, ne kelljen neki munka után, mellett, alatt, helyett oknyomozni, utánajárni a Dolgoknak. Legyen, akinek ez a dolga, és veri az asztalt, földeríti a korrupciós ügyeket, sajtótájékoztatóra megy, és tájékozott annyira egyes témákban, hogy tudja, mit kell kérdezni.

 Persze, ez egy idealisztikus állapot leírása, sajnos a tulajdonosok sokszor nem ezért tartják az újságíróikat – de azért érdekes lenne, ha Mari néninek a ház előtti lócán ücsörögve összekapkodott pletykáira kellene hagyatkoznunk minden kérdésben. Ezért sem hiszem, hogy elfogadhatóak volnának az olyan szerkesztési elvek, amelyek az „elitújságírást” jogosulatlan nagyképűségnek, a bulvár- és pszeudohírek terjesztését, a celebek és valóságshowk előtérbe helyezését pedig „a Zemberek létező igényeinek kielégítéseként” fogják föl, mivel azok „erre kíváncsiak, mit csináljunk”.

 Ha az újságíró feladata a főállású tájékoztatás és utánajárás, akkor elsősorban az ő feladata a tematizáció is, annak eldöntése, mi fontos és mi nem. Persze visszacsatolásra szükség van, mindez nem jelentheti az emberek lenézését. A webkettes alkalmazások megjelenése, a cikkek – és elsősorban a publicisztikák – kommentálhatósága örvendetes fejlemény, a kommentelők párbajai csiszolhatják gondolkodásunkat, árnyalhatják a képet.

 Ezért aztán annak ellenére, hogy a maga a média által felfújt, gerjesztett, haszontalan pszeudo- és a bulvárhírek többszörös olvasottsággal bírnak, mint a valódiak, kell legyen, aki ellenáll az ilyen kísértésnek, és nem ezeket részesíti előnyben. Persze arányos mennyiségben lehet közölni „haszontalan” híreket  hogy földobják, színesítsék médiatermékünket (nem hiába hívják ezeket „kis színeseknek” – és ezek nem azonosak a bulvárhírekkel) – de uralni nem uralhatják el az egész médiát.

 A bulvárlapoknak ugyan megvan a maguk helye, de nem tartom jó dolognak, hogy az internetes hírportálok többségén is eluralkodnak a celebvilág érdektelen, időrabló hírei. Ezért olvasok szívesen hetilapot. Napilapot inkább kényszerből, mivel a mai magyar napilap-felhozatal csapnivaló. Pedig de jó volna egy tisztességes napilap!

 Már csak azért is, mert a bulvárosodás és az MTI kimásol-beillesztése, a virtuális aktatologatás elsősorban az internetes hírportálokat sújtja. A második azért, mert nincs elég ember, hiszen nem tudnak kifizetni annyi újságírót, szerkesztőt, aki saját anyagokat készít elfogadható mennyiségben – könnyebb hát néhány emberrel újrarendezni a máshol megjelenteket. Az első pedig azért, mert egy ingyen olvasható hírportálnál, netes lapnál minden egyes cikknél látja a szerkesztő, hogy mennyien olvasták – és felmérhető az is, a látogatók mennyi időt töltenek az oldalon. Ebben hatalmas lehetőségek rejlenek szerkesztési szempontból, ellentétben egy közéleti lappal, ahol megvan a kialakult arculat, és nem valószínű, hogy bulvárosodva többen megveszik azt. Ők a rájuk áldozni hajlandó, igényesebb célközönséghez szeretnének szólni. A netes szerkesztő pedig látja, hogy a pucér seggekről és a lemondó miniszterelnökökről (figyelem, a külpol rovatok kedvence) szóló híreket rengetegen olvassák, a külpolt pedig senki. A hirdetéshez viszont olvasottság kell, és így aztán jóval könnyebben megadják magukat a bulvárnak a netes médiumok, mint a nyomtatottak.

 Persze tisztelet a kivételnek, és annak, aki ezt stílusosan tudja csinálni – például mert akkora olvasótábora van, hogy nem szorul rá efféle trükkökre. Aki pedig új hírportál alapításából szeretne megélni, annak ugyancsak fel kell kötnie a gatyáját. Amiben még bízhatunk, az újságírók és más írástudók által második és sokadik műszakokban hobbiból készített oldalak, mivel ezek tényleg függetlenek – minthogy senki megélhetése nem függ tőlük. Meg a véleményoldalak. A „civil újságírás” hatalomátvétele és a blogok forradalma nem jött be, senkit nem érdekel Pistike webnaplója. A népszerű blogok írói többnyire a médiában dolgoznak – de ha nem, akkor sem saját szívük bánatát osztják meg a nagyérdeművel nap mint nap. Azt hiszem, mindebből látszik, az internet tele van kihasználatlan és rosszul kibontott lehetőségekkel (meg persze jól kezelttel is).

 Hiába csökken a minőségi újságírásra és a nyomtatott sajtóra vevők száma, hiszem, hogy ugyan visszaszorulnak, de el nem tűnnek a politikai-közéleti lapok (és portálok, médiatermékek). Persze, csökken a példányszám, de vajon Trianon után mennyi lehetett a példányszáma a lapoknak egy hét-nyolcmilliós országban, ahol sokan nem tudtak olvasni se?

 És ahogy elmaradt a nagy társadalmi forradalom az internet esetében – mégha hasznos dolog is az, és rendesen alakította a média, a tájékoztatás, a kommunikáció és az emberi kapcsolatok világát is – ugyanúgy el fog maradni a látványos forradalom a digitális átállás kapcsán is.

 A nyomtatott sajtó szerintem azért sem fog kimúlni, mert az újságot lehet olvasni a metrón is, a netet nem igazán. Jó érzés lapozni a papírt, a net viszont kicsinálja az ember szemét. A rádió sem fog kimúlni, mivel tévézni vagy olvasni a reggeli készülődés és vezetés közben nehézkes volna.

 Talán fura, hogy épp itt írom mindezt, de remélem, nem hal meg a minőségi nyomtatott újság és a rádió – internet és digitális átállás ide vagy oda. Írtam, hogy nincs baj a digitális átállással – de a technikai váltástól ne várjuk, hogy minden megváltozik. A nyomtatott sajtó és a rádió attól még nyomtatott sajtó és rádió, az újságírás pedig újságírás marad.