Nem vagyunk mink egy könyvesblog, meg írt már a témáról más is, de van még hely kibontani az igazság minden részletét. Különösen úgy, hogy a máskor oly lényeglátó  Körmendy Zsuzsanna (liberális testvéreinknek: Esterházy Péter egykori szerkesztője, csak módjával fikázni) most valami egészen inkonzisztenset alkotott a szóbanforgó könyvről a Magyar Nemzetben. Egyszóval: Sándor kirámolt. De azért nem mindenről. Ezen és oly sok minden máson elmélkedtünk 400 oldalnyi tömör igazság (+képek) kapcsán. Kérdezi őt  Mihancsik Zsófia, aki amellett, hogy kitűnő műfordító, ugyanakkor a baloldalon egy csak Seszták Ágneshez mérhető árokásó, és a Friderikusz Most szerkesztője. A borítót meg az a Nánási Pál fényképezte, akinek Ördög Nóra virsliujjainak eltüntetése sem okozott gondot.

 Legyünk méltányosak - legalább kezdetben: Friderikusz érdekes személyiség, még ha manírjai és a képernyőről is sütő hiúsága elég nehezen elviselhető jelenséggé teszik. Aki járt nála (mármint a műsorában), azt mondja, hogy a magyar pályán valóban egyedülálló alapossággal készülnek az adásai, amelyek azonban már az MTV-n  sem voltak hosszan elviselhetőek, az ATV-n pedig különböző okok miatt nagyon hamar unalmasak és felette szocibarátok lettek. (Erről véleményünket ld. itt.) Mostani könyve egy tehetséges, sértett, ám iszonyatosan törekvő ember kórképének hű lenyomata.

 Kezdjük azzal, ami rendben van. A könyv olvasmányos. Friderikusz nagyon megindítóan beszél az édesanyjáról; diszkréten, de cáfolja a vele kapcsolatos pletykáknak a személyes szférába tartozó részét. Ami ezen túl van: tömény elfogultság, csúsztatás, sértettség. Mert hát mások is megírták már, hol lenne neki 14 Emmy-díja. Kissé mókásak az olyan képaláírások, hogyaszongya „Cindyvel [Crawforddal] egy ideig tartottuk a kapcsolatot. Los Angelesben is találkoztunk”, miközben ő maga mondja el, hogy nem tudott rendesen angolul - még 2002-ben sem. Akkor hogyan is megy ez a kapcsolattartás? (elég szánalmasan, by the way. 143. old.) Nem sikerült megjegyezni és leírni rendesen (n. b.: Mihancsiknak sem) Orsós László Jakab vagy Patrick Sébastien nevét, akitől pedig állítólag licencet vett. Friderikusz szemérmesen hallgat egyik-másik üzlettársával (pl. Dömsödi Gáborral) való elválásról, míg mások (Gát „Pörkölt” György vagy Krecz Tibor) kapnak a búrájukra rendesen. Fenyő Jánosról nagyon érzelmesen emlékezik meg, ugyanakkor a vele kapcsolatos igazán zaftos kérdéseket messzire elkerüli - nem is csoda, hiszen a villájában lakik.

 Igazából a nagy tanulság: Magyarországon csaknem mindenki hülye a tévézéshez és a kilencvenes évek médiája róla szólt. Pedig hát visszanézve egy-egy Friderikusz-sót a youtube-on, a műsorvezető rémes zakóin kívül csak az állandó, kissé provinciális kellemkedés hagy némi nyomot a mai nézőben. Vitrayval valamiféle love and hate relationship lehet köztük, amit a bulvárt mindennek elmondó FS a könyv promóciós haknijának részeként terített is a bulvársajtóban. Vitray külön fejezetet is kapott a könyvben.

 Ettől azonban még egy közepesen érdektelen könyv is lehetne a mű. Ami megfűszerezi az egészet, az Friderikusz politikai állásfoglalása: megkapó benne a teljes szerepzavar. Miközben hangsúlyozza, hogy semmi köze a politikához, csak Gyurcsányt becsüli, mert az „európai mezőnyben is jócskán megállja a helyét” (megvetett, ötvenhatos hátterű, piás apa, odaadó anya, kiemelkedés a vidéki, kisvárosi Magyarországból: itt is, ott is - mondja a bennünk lakó vulgárfreudista), ugyanakkor leül tárgyalni a tévéelnökkel arról, hogy miképpen kéne olyan köztévét csinálni (plusz kétmilliárdból), hogy a kormányfőnek is tessen. (316.) És bár már „1994-95 körül [...] elmúltak az averziói[m]” az MSZP-vel szemben, még 2005-ben is felajánlja Orbánnak, hogy  

menjünk el valahová a hegyekbe, csak ketten, és beszéljük végig, hol tart, mi ő, ki ő, szóval vegyük végig az alapkérdéseket. [...] Csacsiságokat beszélt [...] ezért szólni akartam. Megszólalt bennem valamiféle felelősségérzet. (351.)

  Nabassz. Az Értelmiségi, Aki Az Ország Dolgát Is Rendberakja. 

 Ez a mozzanat is mutatja, hogy Friderikusz története alapvetően egy megfelelés története. Megfelelés egyfajta mércének, amelynek egyik legelszántabb képviselője ott ül vele szemben egy diktafonnal, jegyzetelget és sűrűn dohányzik. Friderikusz kikéri magának, hogy Lánczi András szerinte „zsidózik” az ÉS-ben, és bántja Kornai Jánost, vagy hogy Schmidt Mária nekitámadt Nádas Péternek (346.), de erős kételyek vannak bennünk azzal kapcsolatban, hogy a műsorvezetőt, aki bemutatta sójában a bogárevő és a vaspöcsű embert, illetve a Kelly Familyt, érdekli-e valójában Nádas, Kornai vagy Schmidt. A sajtó bűnös semlegességéről (amelyet ő megvet) és a jobboldali értelmiség erkölcstelenségéről szinte szóról szóra ugyanazt mondja, amit Mihancsik (például itt). Megvan pedig már minden: az első milliárdok, az izgága nyíregyházi fiú megmutatta a szülővárosának is, hova jutott és ott lakik hajdani, lelőtt pártfogója villájában. Nevét ismerik, és fogalom lett. Most már csak az kéne, hogy az egzisztenciális ambíció mellett az intellektuális is kielégüljön: ez a törekvése tapintható a Friderikusz szubjektív (TV2) óta, és a könyv ennek szép lenyomata.

 A könyv másik szomorú tanulsága maga az interjúvoló: ez lenne a hajdanán annyira européer magyar ballib értelmiség? Akinek oldalakon keresztül kell magyarázni, hogy egy történetesen világosnak tűnő filmvásárlás és -eladás miért nem „nyerészkedés” meg „vadkapitalizmus” (195-200.). Akinek a kérdésekbe rejtett jobboldal-ellenes kirohanásai inkább csak viccesek mára, és akinek hozzáállásáról sokat elmond egy ATV-s Orbán-interjú tényéhez fűzött kommentárja: 

Én már korábban olyan ideges lettem, hogy kimentem a technikai helyiségből, nem bírtam tovább hallgatni azt a rettenetes beszélgetést.

 Köszönjük, Zsófia, köszönjük, Sándor.