A napokban elhunyt Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem politológus professzora. Az 1927-ben született Huntington sok mindennel foglalkozott élete során, de a frappáns elméleteket gyártó angolszász politikatudományi megmondóemberek közül leginkább A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című 1996-os könyvével, illetve az ennek előzményéül szolgáló, hasonló című 1993-as Foreign Affairs-beli cikkel tűnt ki. Érdemes most így, másfél évtized elmúltával visszatekinteni a szerző gondolataira.
 
 A Civilizációk összecsapása abban az időszakban keletkezett, amikor a Szovjetunió felbomlása, a hidegháború lezárása után a nyugati világ a történelem végének fukuyamai lázában égett. Az amerikai egyetemek kukoricaföldekkel körülvett kampuszain kokózó politikai elemzők ekkoriban elhitték, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia az egész világot meghódítja, s ezzel a történelmi fejlődés véget ér. Ebbe a diadalittas lecsóba csapott bele Huntington, aki egy egyáltalán nem túl vidám új világrend képét vázolta fel. Kapott is érte hideget-meleget.
 

 Az elmélet lényege, hogy a világban a jövőben is lesznek törésvonalak, sőt több is, mint eddig. Ám a glóbusz nem ideológiai alapon vagy a szegény-gazdag ellentét mentén hasad tovább, hanem az emberek kultúrák, civilizációk szerint fogják utálni egymást. A világ multipoláris lesz, s az igazán súlyos konfliktusok a különböző civilizációk - és az ezeket vezető mag-államok - között törnek ki. A legfontosabb ilyen civilizációk a Nyugat (a nyugati keresztény gyökerű területek, mag-állam: USA); a kínai kultúrkör (mag-állam: Kína); a hindu (mag-állam: India); a japán (egyetlen állama: Japán); az ortodox (mag-állam: Oroszország); és az iszlám (több ország küzd a mag-állam szerepért, de ezek annyira utálják egymást, hogy egyelőre egyik sem kerekedett felül). Emellett különálló, bár nem túl számottevő civilizációnak tekinthető Latin-Amerika, a szub-szaharai Afrika, és a buddhista országok.

 E civilizációk mindegyike természetesen másként viszonyul a többiekhez, egyesek kompatibilisebbek – s így könnyebben együttműködnek – egymással, mint mások. Az emberek alapvető identitását az határozza meg, hogy melyik civilizációhoz tartoznak; hosszú távon egy amerikai és egy magyar (akiket Huntington egyértelműen a Nyugathoz sorol) sokkal jobban kijön egymással, mint egy cseh és egy kínai. A kultúrák békés egymás mellett élése elvileg elképzelhető, de egyáltalán nem szükségszerű, főleg most, hogy a globális erőegyensúly felborulóban van.

 Huntington egyik legfontosabb tétele, hogy – a korábbi nézetekkel ellentétben – a modernizáció nem jár kéz a kézben a nyugatiasodással: attól, hogy nem veszi át a nyugati értékeket, egy kultúra még vígan modernizálódhat. S ugyanez igaz egyéni szinten is: attól, hogy valaki diákéveit az MIT-n tölti, még nyugodt szívvel, sőt büszkén fogja államtitkainkat kiszolgáltatni anyaországának, vagy esetleg felrobbantani magát a gyerek iskolabusza alatt.

 A másik, különösen fájdalmas tétel az, hogy a nyugati kultúra ugyan egyedi, de nem egyetemes – bárhogy is szeretnénk ezt. Egy kínai vagy egy arab egyáltalán nem szeretne olyan életelvek szerint élni, mint egy amerikai, legfeljebb az anyagi gazdagságát irigyli. Ezt bizonyítja az ún. demokrácia-paradoxon is: a más civilizációkhoz tartozó országokban igencsak gyakran előfordul, hogy nyugati mintájú szabad választásokon élesen Nyugat-ellenes, nacionalista, fundamentalista stb. erők aratnak elsöprő győzelmet.

***

 Huntington könyvét a kritikusok persze ízekre szedték: ne feledjük, az 1990-es években a multikulturalizmus volt a lehető legmenőbb dolog, s nagyon nem számított píszínek azt jósolni, hogy a szomszédból az a csöndes bevándorló gyerek egyszer csak leszakítja a fejünket egy dum-dum puskával, vagy repülőt vezet a World Trade Centerbe, csak azért, mert ez szerves része az identitásának. A részdiszciplínák szakértői – iszlámkutatók, indológusok, Balkán-szakértők stb. – pedig kéjes örömmel kutakodtak a világsikerű könyvben a kisebb-nagyobb tárgyi tévedések után (találtak is bőven, egy ismerősünk például, aki civilben a Magyar Narancsban szokott publikálni, recenzióírásra készülődvén 437 cédulányi hibát írt ki a könyvből. Épp Soros-ösztöndíjban részesült, így nagyon unatkozott). Aztán megszívták.

***

 Mert jött szeptember 11. Meg a madridi vonatrobbantás. Meg a londoni metrórobbantás. Meg a párizsi lázongások. Meg a kínaiaknak annyira nagy lett az arcuk, hogy egyikük „Hogyan akadályozzuk meg az USA gyors hanyatlását?” címmel írt cikket a Global Times-ba. Meg Putyin elkezdett játszadozni a gázcsappal. És amit Huntington írt, elkezdett valósággá válni – olyannyira, hogy tételei manapság már jórészt közhelyszámba mennek. Csak remélni tudjuk, hogy a könyve végén szereplő lehetséges forgatókönyv egy civilizációközi atomháborúról végül fantazmagóriának bizonyul.

 

***

 Egy kis Huntington-olvasás ráférne némely hazai szereplőre is, mert a Civilizációk összecsapásának Magyarországra nézve is komoly tanulságai vannak.

 Először is, mivel Magyarország – akár tetszik, akár nem – a Nyugat része, nem szabad elhanyagolni nyugati, horribile dictu transzatlanti kapcsolatainkat. Minket se az oroszok, se a kínaiak, se az arabok nem kedvelnek különösebben. Az amerikaiak sem, de velük mégis közös nyelvet beszélünk – egy bolond diktátortól vagy egy hódító keleti szomszédtól, ha lesz egyáltalán valaki, aki megvédhet minket, az az USA lesz. Az oroszok hímtagját, kedves polgári publicista kollégák, sürgősen ki kéne köpni - nem mellesleg azért, mert ti lesztek az elsők, akik egyszer csak Szibériában találjátok magatokat egy kis málenkij roboton.

 Másodszor, a multikulturalizmussal mint pozitív eszménnyel le kell számolni. Egyáltalán nem baj, hogy az arab gyrososok és a kínai büfések ellepték a Nagykörutat, de azt azért nem kéne célként kitűzni, hogy a 2022-es választást ők döntsék el.

 Harmadszor, nagyon nem kéne támogatni, hogy Budapesten az Iráni Forradalmi Gárda járőrözzék.

 És ami a legfontosabb: a Nyugatnak, s benne nekünk is, újra kell definiálnunk magunkat mint Nyugatot. Az elmúlt évszázadban, amikor nemigen akadt riválisunk, elfelejtettük, hogy mi egy civilizáció vagyunk, de nem mi vagyunk a civilizáció. Most azonban akad versenytárs bőven – méghozzá olyan versenytársak, akik nagyon szívesen elvágják a torkunkat, ha engedjük.

 Ne engedjük!