A fűtött szobákban ránk leselkedő szenteste feltartóztathatatlanul közeledik. Ilyenkor a magunkfajta férfi (vö. nénike nick) lélekben Uz Bencévé alakul, és olyan kifejezéseket kezdünk használni a 10.000 mm vízoszlop megtartására képes full membrán, tökömtudja Gore-Tex kabátunkra, hogy lajbi, meg fokos, ami igazából egy fejsze (mi az a fokos?), mert annak olyan erdélyiesen romantikus, fenyőillattal átitatott hangzása van. Aztán kimegyünk a határba (inclusive a Tesco parkolója) megmustrálni a kivágott fákat.

  Próbáljuk felidézni a vásárláshoz legszükségesebb információkat. „A fenyő repülési sebessége 299.792.458 m/s. Ja az a fény. Mindig összekeverem őket, mert egymás mögött vannak a szótárban.” Persze, Holló színház. Aztán élesítjük a térlátásunkat, hogy kiderüljön, az adott növény hol szenved hiányt a kör alapú gúla leképezésében. Mit csináljuk, ilyen szoftveres agyunk lett az évek során. Ennek ellenére a helyszínen adjuk a fatulajdonos pufi dzsekisnek az agrárértelmiségit, hogy aszondja mennyire igényli lombja a párásítást?, és reménykedünk, hogy az ezüstfenyő helyett nem valami mezei erdei fenyőt sóz ránk.

 Iszonyatosan szúr a nyomorult tűlevél, hozhattunk volna kesztyűt. Csupa gyanta lesz a kezünk, mire a kocsi tetejéről leszedjük. Settenkedő üzemmódban vonszoljuk a fát és magunkat a bejáratig, miközben igyekszünk a fenyő sztori jó oldalát nézni. Hogy végre nem (csak) G. gyerek gondossága nyomán, az Ambi Purnak köszönhetően lesz átható fenyőillat a házban.

  Szóval vágom a fát fejszémmel az alsó ágakra koncentrálok. Jó lenne, ha valaki függőlegesben tartaná, úgy könnyebb lecsapni, de A. és G. gyerekre nem számíthatok, elvi vita van köztünk. Hogy ugye, ki hozza a karácsonyfát. D. leányom világképére tekintettel kötöm az ebet a karóhoz, a két sutyerák viszont csípőből kontráz: aha, akkor tartsa neked a Jézuska.

  Mindig éreztünk soha át nem élt korok iránt nosztalgiát, amikor háború dúlt és csak a szeretet lángja fűtötte a légópincéket. Meg amikor a bolsik betiltották a karácsonyt. Nagyszüleink emléke előtt tisztelegtünk akkor is, amikor tűnt idők polgári lakásaihoz méretezett karácsonyfatalpat vásároltunk anno. Atomerős, még a Parlament előtti fa törzse is simán beleférne. Amit viszont beszereztünk, kiesik belőle. Ékelés ezerrel, ez megy már jó öt éve. (Egy ideje már a kályhaezüstre fújt színében sem lelek megnyugvást, pedig ott, akkor jó választásnak tűnt.) Kész vagy már?, duruzsolja párom személyre szabottan a fülembe, ilyeténként utalva a wc-t elfoglaló kiskorúaknak címzett rutinkérdésem indiszkrét voltára. Kész.

 Már csak néhány óra, és ott állunk a dús fenyőt sasolva, mint Omar Bradley tábornok negyvennégy decemberében, amikor a sűrű ardenneki erdő mellett estvéledt, és erőst bízunk, hogy nem történik nagyobb katasztrófa. Énekeljük az ájtatos dalokat, és amikor eljön az a bizonyos sor, hogy rá meleget a… együtt gondolunk a család kedves barátjára. Olcsó vicc. Meg igazán nem is illik az ünnep emelkedettségéhez. Csak én kuncogok rajta magamban. Hagyománytiszteletből.