Néhány éve masszív elhivatottságot érzek, hogy a szupergejl, mindenkikedvence U2 zenekar ellen evangelizáljak. Nem szeretem a U2-t. És erre sokkal több okom van, mint azoknak, akik kedvelik őket, mondjuk a jó zenéjük miatt. (Nyilván ide sorolható az olvasók többsége is, ráadásul leginkább a szép és okos, fiatal nők, ez irritál az egészben a legjobban, nem is tagadom.)
A U2 a legképmutatóbb zenekar a Földön. És Bono a legképmutatóbb, legellenszenvesebb jófiú. Ha van náluk rosszabb, az valószínűleg semmire sem vitte, mert nem ismerjük őket, és emiatt aztán nem is bűnösök ennyire. A U2 képmutatásával pont az a probléma, hogy nem akasztott be saját, ragyogóan fizető mítoszuknak. A „nekik van mondanivalójuk” imázsnak.
Először is, önmagában semmi probléma nincs azzal, ha egy énekesről kora előrehaladtával egyre kevésbé zenei teljesítménye, sokkal inkább (ezúttal háromszoros idézőjelben) „politikai szerepvállalása” miatt hallunk. Bár az igazán nagy formátumú figurák (Dylan, Eddie Vedder stb.) még nyugdíjasként is együtt oldják meg a kettőt, és mondjuk hiteles, mély számokat írnak, nem pedig koncert helyett mennek Davosba egy kerekasztalon bohóckodni. A baj tehát nem ezzel van, hanem amit Bono (His Majesty) mond a kerekasztalon, és amit előtte-utána való életében tesz.
Miről beszél Bono a kerekasztalon? Hát az „egyesült világ elméletéről”. Hogy afrikában milyen nagyszerű a forráselosztás, a leadhership. (khm, khm, khm.) Hogy milyen remek, ha egy ország a GDP-je minél nagyobb százalékát költi segélyezési célokra. Hogy a siker „a hitelességen múlik”.
Hilyen Bono az életben? Egy olcsó adóelkerülő. Nem egy magyar mikrovállalkozóról beszélünk, aki családja eltartása végett előbb kényszerűen rejtegeti jövedelmeit az APEH-revizorok elől, majd lelkifurdalásában inkább ezzel is felhagy, és Szlovákiába telepíti át egész vállalkozását, hogy azután emiatt eméssze a fene. Nem. Bono milliárdos. Hazája kis ország, mely az elmúlt harminc évben az oktatási rendszerbe ömlesztett pénznek, és persze a keményen dolgozó írek munkájának az eredményeként, alagutat ásott az Isten háta mögül, hogy kisvártatva a legirígyeltebb államok klubjában bukkanjon elő. (Kurva sok meló van az ír vakondtúrás mögött.) Ez a zenekar pedig, ahelyett, hogy hazáját támogatná egy számukra tökéletesen nélkülözhető adótöbblettel, inkább Hollandiába telepítette menedzsmentjét, mert ott alacsonyabb a közteher. Ja, hogy így értettük azt az „egyesült világot”, distinguished panelspeaker úr! Minden világos.
Hősünk az afrikai szegénységről igen, az adópolitikájáról persze inkább nem nyilatkozik. Közben azért valamelyest mégis ragaszkodik a fukar, egykor az ő zsebében turkáló Írországhoz, hiszen Dublin központjában kívánja látni a kétszázmillió eurós, a zenekarról elnevezett felhőkarcolót, legfelső emeletén saját stúdiójával. Igazán megnyerő szimbólum a harmadik világ élharcosainak.
Dereng: valaki hasonlóan álszent igazmodónak vetette oda Donald Darko a filmben, hogy „tényleg zavarba ejt, de mégis azt kell mondjam, hogy maga a ki#&>*ott antikrisztus”.
