„Teremtsetek csendet. Isten szavát nem lehet meghallani a világ zajában” (Kierkegaard)

 Tegnapelőtt láttam a konzervativizmust. Kora tavasszal, fehér kámzsában lapátolta el a havat a veteményesről, hogy répát ültessen a földbe a közösség számára.

 La Grande Chartreuse, Alpok, Franciaország. Az égig érő hegyek egyik kies völgyében hatalmas épület kapaszkodik fel a meredélyre. Ez a karthauzi rend nagy kolostora, a szerzetesrend központja. Falain túl zajlik az élet: turisták kaptatnak fel egy kilátóba, hogy pillantást vessenek a nagyszabású épületre, odafent repülők zúgnak el minden irányban.

 Falai közt csend honol: nem hallunk emberi szót, csak a szél fütyül, a madarak csicseregnek, kárognak, vijjognak, vagy az eső dobol a templom tetején. Csend van: a némaságot fogadó Karthauzi rend tagjai hangtalanul tesznek-vesznek a kolostorban. Naponta többször, egyedül vagy együtt imádkoznak, a Bibliát tanulmányozzák, kertjeiket művelik. Aztán aludni térnek. Majd felkelnek virrasztani. És így tovább, minden egyes nap.

 A nagy csend című dokumentumfilmben a kolostor hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést, 162 percen keresztül. Philip Gröning német filmrendező egy évet töltött el a szerzetesekkel: kamerájával bejuthatott a cellákba, a templomba, a fáskamrába, a veteményeskertbe. A néma szerzetesek látszólag közönyösen, valójában inkább nyugodt derűvel teszik mindennapi szertartásaikat a kamera előtt.

 Kik ők? Miért lettek szerzetesek? Erre nem kapunk választ - szóban. Gondolatban annál inkább: sokszor hosszú másodpercekig a tekintetüket fürkészi a kamera. Aki ért hozzá, sok mindent kiolvashat belőlük. A film lassan hömpölygő felvételeit, tán negyedóránként a Bibliából és más iratokból vett idézetek szakítják meg. Így szól az egyik:

 „Ez a csend: utat engedünk Istennek, hogy megszólalhasson bennünk.”

 A rendező érti a dolgát: amikor a mégoly nyitott és fogékony nézők is kicsit unni kezdik a felhőket, fényeket és üres kerengőket ábrázoló felvételeket (körülbelül az első óra után), akkor beléphetünk a vasárnapi ebédnek otthont adó terembe. És láss csodát: halk csevej hallatszik. A rend szabályai szerint ugyanis nem örök a némasági fogadalom: a vasárnapi ebédnél és az utána engedélyezett, közös, szabadba kivezető sétán beszélgethetnek egymással a szerzetek.

 És máris közelebb kerülünk ezekhez a mai korban oly furcsának látszó férfiakhoz. A réten sétálgatva heti elmélkedéseiket vitatják meg, vagy hófehér ruhájukban felsétálnak a hómezőig, ahol lábon csúszva vagy épp hasra esve, hangosan nevetve csúszkálnak le a hegyoldalon. Egy pihenőhelyen körben leül a közösség, és arról vitatkoznak, hány csapot szereljenek be a fürdőszobákba (ahol a szabályok szerint csak hideg vízben fürödhetnek a karthauziak). Van, aki többet szeretne, és más kolostorok új példáira hivatkozik. Az egyik idős szerzetes így válaszol neki:

 „Nem törölhetjük el a szokásainkat. Nélkülük nem tudnánk többé tájékozódni.”

 A két és fél órás csendfilmben minden egyszerű szónak ereje és jelentése van. Ami a film erénye, az talán némi hibája is: túlságosan tökéletes benne minden. Csak bizonyosság van, kétely nincsen. Pedig az utóbbi legalább olyan fontos része lehet egy szerzetes életének. Vajon mi járhat annak a fejében, aki ennyire el tudja magát szakítani a világtól? De az is lehet, hogy csak mi vagyunk ennyire tökéletlenek, mert nem hisszük el derűs nyugalmukat. A tökéletesség érzetéhez Gröning túlságosan is precíz felvételeket használ: a kerengő folyosója az aranymetszés szabályai szerint fut a távolba, a világos és a sötét részek mindig kiegyensúlyozzák egymást, a gótikus étkezőben hosszú asztalnál ebédelő szerzetesek pedig középkori festmények kimódolt beállításaira emlékeztetik a nézőket.

 De a film vége katarzishoz vezet: ez az egyetlen alkalom, amikor egy szerzetes a rendező (és a nézők) számára szólal meg. A kolostor egyik legöregebb, világtalan szerzetese vall életről és halálról ódon szobájában.

 „Szomorú, hogy a világ elfelejtette az Istenhez vezető utat. Mi értelme Isten nélkül élni? Ha eltörlitek az istenhitet, mivégre éltek a Földön?”

 Majd leereszkedik a nagy csend.

 A hosszú, lassú sodrású és teljes mértékben kikapcsoló (vagy éppen bekapcsoló) film során pár percre el is bóbiskolt e sorok írója a moziban, de talán ez is hozzátartozik A nagy csend atmoszférájához. A városi (és magyar) lét és létbizonytalanság hektikussága elpárolog az emberből, szokatlan derűvel lép ki a moziból a körút forgatagába.

 Philip Gröning mesterművet alkotott. Volt ideje felkészülni rá. Először 1984-ben jelentkezett be a Nagy Karthauzi Kolostorba, hogy filmet forgatna a szerzetesek életéről. „Még nem érezzük késznek magunkat a fogadásra” - szólt a válasz. Az újabb levél tizenhat év múlva érkezett a kolostortól:

„Most jöhet.”